Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.

Ugyan azt csinálom magammal,
Nappal és éjjel is, szerelmem, csak szenvedek,
Mert ezek a fájó emlékek kínoznak, és nem is hagynak engem aludni!

Próbálom mással eltölteni ezt a kis időt,
Próbálok változni, mert te nekem megnyíltál,
Kinyitottad kék szemedet és beléd estem,
De abba a pillanatba már le is hunytad lelkednek tükrét.

Ezekben a napokba és sötét estékként
Ugyan az az ember voltam, mint régen rég!
Mindent megadnék egy rohadt percért!
Mert hiányzik a szerelmed és annak szemei.

Egyedül alszom, egyedül kellek fel már megint...
Piás szaggal a padlóra esve keresem a megváltó füvet,
Mellyel betéphetek, de nincs is mivel!
Mert még kell a józan eszem, még?

De kellenek azok a piszkos poharak is, amibe borok végtelene volt!
Mintha már ez is számítana, bárcsak a szívem dobogna!
A csodás szemeidért és a hatalmas szívedért.
Zuhanok megint, hova?, talán a mély ivászatba!

Azt hittem hogy ha verseket írok rólad,
Azzal elmúlik minden gondolat, de csak erősebb lettél!
Adjak fel egy olyan csatát, melyet már rég
Megnyertél és csak kínzol vele?!

Mit ér már ez, a piámon és verseimen kívül?
Nincs semmim, csak gondolatok rólad!
Rohadt szerelem, beléd estem, beléd zuhantam!

Kell egy válasz, kell egy szó, egy kis cselekedet,
Adjam fel rövid kis életemet?! miért is? még a világnak kellek!
De neked már nem, ezért tudok csak bánatosan inni,
És a szerelmünkről meg örökké tudnék írni.

Simogatja szívemet egyetlen érzés,
Érzelmeim hevén indulatom elvész,
Keresem tekinteted, mely kellemes és tiszta,
Ez legyen boldogságom legnagyobb titka.

Korábban kerestem, hogy hol lelem a boldogságot,
Soha nem sejtettem, hogy megbújva lesen várhat.
Csendesen titokba, érzéseim tápláltad,
Elfeledtem mind rosszat, ami engem csak bánthat.

Mikor átölellek lágyan, csókollak szelíden,
Füledbe suttogom szeretlek én, kedvesem,
Nyomasztó keserűség foszlik szerteszéjjel,
Békés nyugalmat csak a karjaidba érzem.

Ne hagyd, hogy elvesszen e varázs,
Engedd a szívem közelebb tehozzád.
Én leszek te, és te meg én,
Így leszünk mi egyek, mint nap és az éj.

Mire jó a magány, ha fáj és üres
Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz
Csak a falak, amik némán néznek rád
Csak a rideg, ami megmaradt már?!

Szürke a fény, bánt az ég is
Üres lelked vágyakozik mégis
Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek
De néma a csend és nincs már felelet.

Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt
Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag
Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád
Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!

Kincseim

Ködfátyol takar ma mindent,
napfényt, kék eget, derűt
Halk, suttogó felhők közelednek
Hoznak ezernyi csillagot.
Majd megkeresem azt az egyet,
a csendesen elvegyülőt.
Majd kérdezem ezerszer ismét,
mint megfáradt utazót.
Hozzak-e harangvirágot?
A hegyek magasából.
Keressek tán egy nyájat
a bércek oltalmából?
Kincseim nem osztogatnám
Csak kincsekért cserébe
Napfényt, derűt, mosolygást
Kívánok helyébe!
2020.02.10.