Amikor megkopnak a fények
s otthon már nem vár senki sem,
amikor megcsalnak az álmok,
akkor is melletted leszek..

Amikor meggyötör az élet
s nem bízol többé senkiben,
hidd el,én nem foglak feledni
akkor is melletted leszek.

Amikor nem vár őszi estén
kandallód mellett senki sem,
s nem süt rád szeretet fénye,
akkor is melletted leszek.

Amikor úgy érzed fázol,
s nem melegít fel semmi sem,
csak szólj, én ott leszek nálad
nem is kell tőlem kérni sem.

Kopott kabátját levette már az ősz
reszketve,halkan didereg,
s a levetkőzött csupasz fák közt
némán,megtörten integet.

nem vitt el magával semmit,
csak az őszi nap erejét,
de itt hagyta vigaszul nékünk
szívének minden melegét.

Helyébe csikorgó tél jön,
a föld is fagyosan didereg,
s a reszkető,deres,csupasz fák közt
hópelyhek közül integet.

Mindig az a legszebb álom
amely sosem teljesül,
mert a legédesebb érzés
mindig mardos legbelül.

Mennyi vágy,és mennyi sóhaj
melytől szívünk megremeg
mért kell mégis futni hagyni?
Józan ész nem érti meg!

Jó lenne tán úgy szeretni
ahogy senki sem szeret?
Szenvedélytől tűzben égni
akkor is,ha megsebez?

Mint egy vulkán úgy kitörni
lávát szórva messzire,
aztán csöndben messze futni,
s nem nézni ,más vérzik.-e?

Talán mások így tennének
nem törődve semmivel,
majd csöndesen elsuhannak,
és beérik ennyivel.

Ó! én inkább félre bújva
messze űzöm álmomat
s bár az álmom szertefoszlik
büszkeségem megmarad.

Keresd a FÉNYT, biztos, hogy megtalálod,
megtalálod, ha Ő az igaz álmod.
Imára kulcsolt dolgos két kezeddel
kérj segítséget szívvel, szeretettel.

Hívó szavad az angyalok meghallják,
jöttödet régóta epedve várják..
Imád fénye az ajtókat kinyitja,
Mennynek a kapuját szélesre tárja.

Lelkedig hatol a FÉNYNEK ereje,
aurádat simítja égi zene.
Vakító FÉNYBEN a szemed becsukod,
hála erejétől könnyed hullatod.

Fejedet hajtod Istened ölébe,
végtelen nyugalom költözik szívedbe.

Esélyeink egyformák,
nem vagyunk mi rabszolgák!
Szabadoknak születtünk,
ám kicsit eltévedtünk.

Gondolkodtak helyettünk,
sekélyes lett életünk,
mi helyettünk álmodtak,
reánk őrként vigyáztak!

Volt csak kötelességünk,
álmodozni nem mertünk,
gondolkodás eszközét
agyunkból kiszerelték.

Mostantól ez másként van,
gondolkodó agyunk van,
eszünket visszakaptuk,
néhányan már használjuk.

Használd Te is, van mire,
gondolatod ereje,
gazdaggá tesz, meglátod,
ha
teremtőként használod!

Elolvadt a régi hó,
tudatos gondolkodó
lettél, éljél hát vele,
láss neki és fogj bele!

Merj álmodni és hinni,
örök lénnyé fogsz válni!