Csak egy porszem a végtelen
mi világomba veszett,
határtalan univerzum
ködéből épült makett.

Tárgyiasult gondolatok
testet öltenek lassan,
meg sem született csillagok
rejtőznek el a napban.

A remény is kudarccá vált
felbukott a szerencse,
apránként kiszárad minden
cseppekkel telt medence.

Hó lepte alak ül a padon
némán mered maga elé,
napfény csillan rajt a havon
hólé válik emlékekké.

Minden cseppje bánatot mos ki
megfáradt, nyomorgó szívéből.
Érdemes- e hát tovább élni,
vagy elég volt-e bús létből?

Nem töpreng az élet értelmén
elfogytak már a vágyai,
ráfagynak vízcseppek ékszerként
és elszakadnak láncai.

Vidd a csókom
hosszú útra,
őrizd is meg
míg látlak újra

Vidd magaddal
mint a reményt,
sose feledd
csókunk hevét.

Ha rám gondolsz
idegenben,
őrizzél meg
szerelemben.

Visszatérted
úgy epedem,
nem múlhat el
e szerelem.

Körbenéz az ifjú legény
hol találja kedvesét,
hogyha gyorsan előleli
mond neki egy szép mesét.

Mesét mond a szerelemről,
mit elhozott egy angyal,
madár hadak köszöntötték
vidám, szerelmes dallal.

De sehol sincs az ő mátkája,
tán az ördög vitte el?
Biztos nem, mert neki nem kell
nem megy el az bárkivel.

Olyan cudar az a leány
nevet az ifjú legény,
de rajta kívül nem kell senki
nekem egész földtekén.

Egy nagy kavicsot dobtam
a lelked tengerébe,
nem tudom hová merül
és vajon milyen mélyre.