Egy álomkép, mely szertefoszlott
azt hittem sokkal fontosabb,
azt hittem kínozni fog majd,
de sosem voltam boldogabb.

Egy álomkép mely szertefoszlott
s az esti széllel elsuhant,
magával sodorva minden érzést
amely irántad megmaradt.

Egy álomkép mit nem látok már,
hisz talán nem is létezett!
Elsöpört mindent, mi bántott
s nem maradt belőle semmi sem.

Álomkép? Mint a kósza szellő
borongós, hűvös alkonyon
úgy suhant szelíden némán,
s a szürkeségben megkopott.

Az is szegény, ki kopott ruhákban jár
korgó gyomorral éhesen talán,
lyukas zsebeiből nem hull már ki semmi,
bár egész életében dolgozott talán.

Az is szegény, ki gyógyszerekre költi
kemény munkával gyűjtött vagyonát,
hisz hiába dolgozott egy életen át érte
mások élik fel munkája javát.

Az is szegény, kit nem hagynak szeretni
hiába adná érte mindenét,
hiszen sajgó szívét ezernyi seb marja,
s legszebb érzelmeit mások tépik szét.

Az is szegény, ki nem enged szeretni
s meggyötört szívét bezárja talán,
megsebzett lelkét kőfalakba zárja
s hiába dübögnek szíve ablakán.

S az is szegény, ki kincseit számlálva
irigy lelkével más kárán derül,
hisz még pénzéért sem tudják tán szeretni,
s szegényebb ő talán mindegyik közül.

Olyan jó volt szeretni téged ,
bár tudom hogy hazudtál nekem ,
s mégis ,most is fülemben hallok
minden szót , mit suttogtál nekem .

Olyan jó volt szeretni téged,
bár tudtam :csak játszol velem ,
s mégis ,mégis oly boldog voltam
amíg te itt voltál velem .

Olyan nehéz feledni téged ,
akartam hinni hogy szeretsz !
Még ha nem is oly tisztán és szelíden ,
ahogyan téged én szerettelek .

Olyan nehéz elválni tőled !
Szívem még most is lázasan dobog ,
utánad vágyik oly szelíden ,
ahogy a reggel várja a napot .

Olyan nehéz !S most eltűnök mégis !
Ahogy a szellő a néma fák felett ,
nem hagyva hátra magam után semmit ,
csak megkopott ,sárgult emlékeimet .

Itt még soha nem jártam én.
Kopott kavicsok kietlen tengerén.
Itt még soha nem jártam én,
bűzös utcák gőzölgő rejtekén.
Itt még nem járt ember soha,
rideg sodrás partja ez, hova
nem lépett még testbérlő lélek.
Suhanok, fal kövére kúszok,
némán lebegek, a sötét árral úszok.
Itt még soha nem jártam én.
Sárba süpped savas lábam
nyoma, s tartok egy helyre, hova
nem kísér el más, csak
e szunnyadó szellemvilág.

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám pajkosan, bután.
Szemed fényárban úszik,
s egy ujj nyomata karodra kúszik.

Csak egy pillanat, katt,
mégis örökre megmaradt.