Idő 
Értékelés 
Értékelés Jeges szellő havas csúcsról
a ködös levegőt tisztítja.
A kórházban valaki meghal,
és a betegek számát ritkítja.
Komor, hosszú pillanatok
sűrítik a hideg és híg levegőt.
Ez komoly önismeretet kíván,
szándékos türelmet és erőt.
Valaki becsapja az étterem ajtóját,
mely figyelmetlen, csúnya dolog.
A tettes viszont közömbös,
és kirgiz szemmel hunyorog.
E világ egy mikrokozmosz,
ápolt és intézményesített,
globális nyugtalanságot tükröz
az ősi viaskodás újra felkerekedett.
Felhők gyülekeznek a hegy körül,
csúcsa már nem látható.
Az ideológiák hangoskodnak,
most ár nagyobb baj elvárható.
Szarajevóban lövések dördülnek:
végre meggyulladt gyújtózsinór.
Ez a háború névjegye,
s az ég és föld fellángol.
a ködös levegőt tisztítja.
A kórházban valaki meghal,
és a betegek számát ritkítja.
Komor, hosszú pillanatok
sűrítik a hideg és híg levegőt.
Ez komoly önismeretet kíván,
szándékos türelmet és erőt.
Valaki becsapja az étterem ajtóját,
mely figyelmetlen, csúnya dolog.
A tettes viszont közömbös,
és kirgiz szemmel hunyorog.
E világ egy mikrokozmosz,
ápolt és intézményesített,
globális nyugtalanságot tükröz
az ősi viaskodás újra felkerekedett.
Felhők gyülekeznek a hegy körül,
csúcsa már nem látható.
Az ideológiák hangoskodnak,
most ár nagyobb baj elvárható.
Szarajevóban lövések dördülnek:
végre meggyulladt gyújtózsinór.
Ez a háború névjegye,
s az ég és föld fellángol.
Akár a fekete méz, olyan fekete.
Tapadós, vastag ez a sűrű éjszaka.
A komor viharfelhők fentről néznek le,
Szinte hallom, hogy gyalogolnak haladva.
A napraforgók hosszúkás arany pillái
Közül, rám tekintenek fekete szemei.
Megjöttek fenyegető vihar szelei,
Már itt vannak a viharfelhők elei.
Fenyeget a vihar, fojtó levegője
Jól kitölti a sűrű és nyálkás homályt.
Hallom az úton, lovas megy erre-fele,
Bizony félnek ők, tán' keresnek egy hodályt.
Távoli eső párájától terhes szél
Szaga hirtelen a szobámba behatol.
Hangosan zizeg, a szalma zsúpfedél szél.
Ez bizony nagy vihar lesz, mindent letarol.
Jön a vihar, én már kellően fáradt vagyok,
Lefekszem aludni, ki kell magam pihenni.
Az utolsó nagy viharon nem álmélkodok,
Álmomban, viharban fogok újjászületni…
Vecsés, 1998. december 29. – Kustra Ferenc József
Tapadós, vastag ez a sűrű éjszaka.
A komor viharfelhők fentről néznek le,
Szinte hallom, hogy gyalogolnak haladva.
A napraforgók hosszúkás arany pillái
Közül, rám tekintenek fekete szemei.
Megjöttek fenyegető vihar szelei,
Már itt vannak a viharfelhők elei.
Fenyeget a vihar, fojtó levegője
Jól kitölti a sűrű és nyálkás homályt.
Hallom az úton, lovas megy erre-fele,
Bizony félnek ők, tán' keresnek egy hodályt.
Távoli eső párájától terhes szél
Szaga hirtelen a szobámba behatol.
Hangosan zizeg, a szalma zsúpfedél szél.
Ez bizony nagy vihar lesz, mindent letarol.
Jön a vihar, én már kellően fáradt vagyok,
Lefekszem aludni, ki kell magam pihenni.
Az utolsó nagy viharon nem álmélkodok,
Álmomban, viharban fogok újjászületni…
Vecsés, 1998. december 29. – Kustra Ferenc József
Az öreg kínai törökülésben és hajlott
háttal ül az alacsony asztalnál.
Az üres papírt, tintatartót és ecsetet
bámulja, de aztán kiegyenesíti
a gerincét és lehunyja a szemét.
Légzése emelkedik és süllyed és
Szemhéja mögött szaporodnak a képek.
Suttog neki a szelllő amint enyhe
Lehelettel a lombok közt fecseg,
És a bivaly prüszköl amint
Felrántja fejét a mocsárból
A veszélynek gyanújára.
A nyári égbolt színekben beszél:
Havas fehérben és búskomor kékben.
A hegyek viszont makacsul hallgatnak.
Az öreg kinyitja a szemét,
az asztal felé hajol és bemártja
az ecset a szénfekete tintába.
A nedves ecset hegye űgesen
Halad a papíron, amint árad a szó.
háttal ül az alacsony asztalnál.
Az üres papírt, tintatartót és ecsetet
bámulja, de aztán kiegyenesíti
a gerincét és lehunyja a szemét.
Légzése emelkedik és süllyed és
Szemhéja mögött szaporodnak a képek.
Suttog neki a szelllő amint enyhe
Lehelettel a lombok közt fecseg,
És a bivaly prüszköl amint
Felrántja fejét a mocsárból
A veszélynek gyanújára.
A nyári égbolt színekben beszél:
Havas fehérben és búskomor kékben.
A hegyek viszont makacsul hallgatnak.
Az öreg kinyitja a szemét,
az asztal felé hajol és bemártja
az ecset a szénfekete tintába.
A nedves ecset hegye űgesen
Halad a papíron, amint árad a szó.
A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Garázdálkodó
Szelek északról fújnak.
Felhőket tépnek.
*
Csipkeszélűek
A sűrűsödő felhők.
Szél is feltámadt.
*
Sárguló múlás,
A rőt színnel keverék.
Szél, egekig fúj.
*
Szél belekiált
Az erdő mély csendjébe.
Vaktában, csak fúj.
*
Erdők lombjai
Közt, már panasz szava száll.
A szél a regös.
*
Szél az erdőnek
A szétzilált köntöse.
Lombot szaggató!
*
Holdnak karmai
Éji erdőt fésülik.
Szél, csendesen jár…
*
Ringató a szél,
Dúdolva zúg a fáknak.
Monotonitás.
*
Hűs szellő rebben
És fák között utat tőr.
Fa, már lombtalan.
*
Zizzenő levél
Adja fák nevetését?
Szellő besegít.
*
Napsugár fáradt,
Már öleltelen sugár.
Feltámadó szél.
*
A fenyőfák közt
Mint kis patak, szél folyik.
Morc fizimiska.
*
Szél egy nagy zenész,
Elmúlás hárfán játszik.
Új élet messze.
*
Kedves szél játszik
Út szélén, a dróthárfán.
Lengő félhangok.
*
A hideg szellő
Villanydróton gyakorol.
Nem használ kottát.
*
Hűvös hajnalban,
Szél kopasztgatta ágat.
Fonnyadt levelek.
*
Reggel céltalan,
Egész nap csak levél hull.
Pajkos szélroham.
*
Büszke diófa
Kopasz ággal nyújtózik.
Friss, hajnali szél.
*
Szellő csak rezzen,
Falevél zizzen és hull.
Ágak kopaszak.
*
Levéltelen ág
Komoran int semmibe…
Szél hajlítgatja.
*
Már hideg szelek
Tarolják a vidéket.
Kopaszított ág!
*
Rozsdaszínű rét
Kísérője, ökörnyál.
Szél elszállítja.
*
Az ördögszekér
Magányosan, csak gurul.
Heves szél, lecsap.
*
Halott kóró, mint
Virág, hajlong a szélben.
Nagy magányosság.
Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József - haiku csokor, eredeti Baso féle stílusban írva.
Szelek északról fújnak.
Felhőket tépnek.
*
Csipkeszélűek
A sűrűsödő felhők.
Szél is feltámadt.
*
Sárguló múlás,
A rőt színnel keverék.
Szél, egekig fúj.
*
Szél belekiált
Az erdő mély csendjébe.
Vaktában, csak fúj.
*
Erdők lombjai
Közt, már panasz szava száll.
A szél a regös.
*
Szél az erdőnek
A szétzilált köntöse.
Lombot szaggató!
*
Holdnak karmai
Éji erdőt fésülik.
Szél, csendesen jár…
*
Ringató a szél,
Dúdolva zúg a fáknak.
Monotonitás.
*
Hűs szellő rebben
És fák között utat tőr.
Fa, már lombtalan.
*
Zizzenő levél
Adja fák nevetését?
Szellő besegít.
*
Napsugár fáradt,
Már öleltelen sugár.
Feltámadó szél.
*
A fenyőfák közt
Mint kis patak, szél folyik.
Morc fizimiska.
*
Szél egy nagy zenész,
Elmúlás hárfán játszik.
Új élet messze.
*
Kedves szél játszik
Út szélén, a dróthárfán.
Lengő félhangok.
*
A hideg szellő
Villanydróton gyakorol.
Nem használ kottát.
*
Hűvös hajnalban,
Szél kopasztgatta ágat.
Fonnyadt levelek.
*
Reggel céltalan,
Egész nap csak levél hull.
Pajkos szélroham.
*
Büszke diófa
Kopasz ággal nyújtózik.
Friss, hajnali szél.
*
Szellő csak rezzen,
Falevél zizzen és hull.
Ágak kopaszak.
*
Levéltelen ág
Komoran int semmibe…
Szél hajlítgatja.
*
Már hideg szelek
Tarolják a vidéket.
Kopaszított ág!
*
Rozsdaszínű rét
Kísérője, ökörnyál.
Szél elszállítja.
*
Az ördögszekér
Magányosan, csak gurul.
Heves szél, lecsap.
*
Halott kóró, mint
Virág, hajlong a szélben.
Nagy magányosság.
Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József - haiku csokor, eredeti Baso féle stílusban írva.
