Gyűrött kérgű fa,
Az odva éveket rejt.
Gyűrűzött időt!

Árnyék pásztora.
Hűen őriz dicső kort.
Némaság-tanú!

Még délceg-öreg,
Dacol vad viharokkal.
Szú eszi sorsát.

Dunatőkés, 2024. március 8.

1.

Nyárfa csikmák hull,
Satnya virág éktelen.
Ág csüngő terhe.

Sárga virágport
Lég szétszór, talajt fest.
Művészi hajlam.

Ezüst nyár fürgébb,
Virága gyorsabban nő.
Korai fajta.

Illata gyenge,
Tömegesen hatásos.
Tavaszhódító.

Rügyek pukkannak,
Átalakuló virág.
Fa megkönnyebbül.

2.

Száll, mint hópehely,
Nyárfák pelyhe szellőben.
Könnyed lebegés.

Változó irányt
Fuvallat szabja, libeg.
Imbolygó légtánc.

Száll, csak szálldogál,
Fehér szöszmösz nyárfákról.
Ivarérettség.

Szélárnyékban nagy,
Puha dunyha összegyűl.
Havat imitál.

Meleg, lágy hó hull.
Tavasznak huncutsága,
Április hava.

Dunatőkés, 2024. április 11.

A Régiek megmondták;
Más felé fordult a világ!
...csak aggok károgták?!
Haladni kell fejlődve
A mai korral előre!
Az evolúció tetejére?!

Sistereg a rekkenő hőség,
Verejték cseppekből bőség...
Rövidre zsugorodott az árnyék,
Meglapul a tett, a szándék.

Adatrekordot jegyeznek hevesen;
Olvashatod a neten...
Itt a földön ilyen is megterem?!
Születőben van még egyéb más
Sokasodó megjósolt csapás,
Eddig nem tapasztalt változás.

Pilledt a repedt táj délibábja,
Torkát köszörüli hűsítő imára.
Fuldokol mező, erdő, lények,
És emberben a szikkadt lélek.

Hullámzó, ringó aszfalt terek,
Tornyosodó épület-rengetegek.
Táguló légüres térben
Úszik a Föld a szemétben.
Közben csapból folyik el a vére,
Beton kerül amputált tüdejére!

Kórt fecskendez büszkeséggel,
Hiú szakértelemmel,
Ostobaság tüneteivel
A gőgös bölcs-ő-ember.

Földünk embertől haldoklik,
És a nemzedék ha elalszik...
Elalél szikes, kopár talajon!
Nézhet majd az űr-ablakon?!
Tudományát zsebre teheti,
Ha nem lesz idelent senki.

A Föld az otthon, itt a haza,
Ez volt régen az Éden maga!
Valaha...
Hová fejlődik az ember agya?

Olybá lettem, mint melankolikus denevér,
Lógok lefelé, lábamból lecsorog a vér.
Jó dolog? Sokktól látásom elhomályosul,
Néznék... Nem látok, bár szemem forgatom vadul.

Én vagyok, vagy az éjszakai kolónia?
Nem vér dobol fülembe, ez kakofónia.

Érzem, hogy áttetsző vagyok, mint egy bőregér.
Lehet, hogy a jövőben úgy hívnak, denevér...

Vecsés, 2001. december 31. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Neki kéne veselkednem elénekelni az utolsó dalt…
A legszebben hangzót, a zengőt, vagy a végtelenült falst.
De, hah! Most eszmélek, a sorsom nem áldott énekhanggal,
Sem sok földi jóval, sem zenészséggel vagy ékes pazarsággal.

Zenekarom nincsen, zenélni nem tudok, minek akkor énekelnem?
Tán már énekes sztár sem leszek, sőt már az életem javát leéltem…

Vecsés, 2014. szeptember 28. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.