Sötét erdőbe burkolózó fák közt
az őszi erdőben néma csend honol,
s lábaim nyomán a zizzenő avar közt
tücskök cirpelését hallom valahol.

Ők is készülnek lassan már a télre
átaludva a hűvös napokat,
én bolyongok csak,búsan elmerengve,
csak a szél simítja könnyes arcomat.

Rád gondolok most is könnyező szemekkel,
mit tehetnék,hogy neked jobb legyen?
Talán ha eltűnnék,már észre sem vennéd,
hiszen számodra már alig létezem.

Ahogy a vén tücsök,úgy készülök én is
elmenni oda,hol néma csend honol,
s az őszi felhőkbe burkolózott ködben
talán engem is várnak valahol.

Ó mennyi helyen jártam én
szép magyar hazám,
hol láttam minden földi jót,
hol nyomort és bukást.

Ó!Mennyi kincset rejt e föld
szép magyar hazám!
És mégis fázik,éhezik
rengeteg család.

Van ki éhbérért dolgozik
sínylődik bután
és mégis tűri szótlanul
a ráterhelt igát.

Más felhalmoz minden földi jót
kincset ,palotát
s földbe tiporja nemzetünk
ősi szent jogát.

Mit érsz az elhabzsolt javakkal
ha átok száll reá?
Eltiprod,porba sújtod
szép magyar hazánk.

s ha eljön az utolsó óra
hiába vagy király,
te sem viszel majd magaddal
csak egyetlen ruhát!

Van egy kicsi csodakutyánk, Pötyi a neve,
született már régen neki egy szép gyereke.
Megnőtt olyan nagyra, hogy nagyobb az anyjánál,
Mocinak neveztük el, bár Ő is egy kislány.

Kaptak mind a ketten egy jóval nagyobb társat,
így már nemcsak két kutyát, szerethetünk hármat.
Talán nem véletlen, még eggyel szaporodtunk,
négy kutyával játszhatunk, hogyha unatkozunk.

Cicánkat, a Mircit is ajándékba kaptuk,
jó és dolgos kis állat, ezt mi meg nem bántuk.
Mircikénk, ha elfárad, Pötyi hátán fekszik,
igaz álomba merül, nagyon mélyen alszik.

Kicsiny kakaskánk, a beteg, sánta lábával,
együtt él és álmodik a kis kutyáinkkal.
Ha a Moci és a Pötyi rossz fát tesz a tűzre,
tanítani kell Őket egy kis fegyelemre.

Ha megdorgálom Őket, meg nem haragszanak,
szeretetet továbbra is önzetlenül adnak.
A szeretet iskolájuk példamutató,
itt lehetne az ember eminens tanuló.

Szép álom volt, melyet veled álmodtam,
Feküdtünk egymás karjaiban.
Egy mosoly, mely szép álmot idéz,
Egy csók, mikor az ajkad hozzám ér.

Egy hang, mely súgja, hogy szeretlek.
Egy ölelő kar, ami nem enged.
Egy szó, mely suttogja a nevemet,
Egy kar, mely álomba ringat engemet.

Egy szem, mely csillog, ha rá nevetsz,
Egy száj, mely szépet súg a füledbe.
Egy szó, mely míg élsz, ott van a szívedben,
Egy könnycsepp, mely égeti a szemedet.

Egy hang, melyet nem hallasz már,
Egy kar, mely nem ölel már át.
Egy szó, mely a füledbe cseng,
Egy sóhaj, mely sóhajtotta a nevedet.

Sem szó, sem hang, sem csók.
Ez mind - mind elveszett.
Sem kar, sem száj, mely súgta a nevedet.
Sem könny, sem mosoly, már csak egy álmot
kergetek...


Ébren vagyok, s rádöbbenek, csak álom volt,
mely elveszett.
Elveszett minden, ami egykoron a tiéd lehetett.
Bánat és harag gyötri a szívemet.
Ó Istenem! - miért vetted Őt el, miért nem hagytad
meg nekem?

Nincs kéz, mely simítja arcomat.
Nincs száj, mely csókkal halmozza ajkamat.
Nincs szó, mely súgja, hogy szeretlek.
Csak könny van, áztatja párnámat és égeti
a szememet.

Szép álom volt Édesem, ameddig élek
Szeretlek Kedvesem!

Előkerül néha pár gyerekkori képem,
összeszorul szívem,könnyes szemmel nézem!
Tudom,hogy hibáztam és okoztam sok gondot,
olyan ember nincs,ki semmit el nem rontott!

Végtelen űr tátong múltam s jövőm között,
úrrá lenni nem tudok,bús jelenem fölött!
Örök vihar tombol lelkem tüzes egén,
egy ismeretlen világ nyújtja kezét felém!

Arra vágyom mindíg,hogy újra boldog legyek,
ne állják el utamat sziklák,vízek,hegyek!
Repülni a magasban jobb életet várva,
távolodik múltam,de nem nézek már hátra!