Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…

Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…

Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…

Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…

Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…

Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.

Üzenek nektek... túlvilágról,
Az avar rothadó aljáról…

Rothadó illat
Száll mezőn, csiklandozva.
Tar cseresznyefa.
*
Többen is össze vagyunk már taposva,
Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.

Talp alatti lét
Csökkenti aktivitást.
Lesz majd új élet.
*
Olyan kicsike voltam én,
Szüleimet sajnálom én,
Őket tavaly leverték a dióverő karóval,
Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.

Diófa lombja
Sárgulva, elbúcsúzik.
Reggel, dér lepi
*
Testvéreim is itt vannak velem valahol,
De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.

Vérpiros levél
Üde színfolt, múlásban.
Eredményt nem hoz.
*
A révész meg csak átengedett a légen,
Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.

Tangozó levél,
Szerelmetesen? Mélybe…
Visszaút nincsen.
*
Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,
Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.

Elfárad, rőtes
Levél, már aludni tér.
Alá hintázás.
*
Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,
Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.

Szomorkás múlás,
Felhők alatt, terjedőn.
Álom, táncot rop.
*
Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,
Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.

Vándormadarak
Sehol laknak. Utazók.
Ahol idő jobb.
*
A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,
És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.

Krizantém csokrok,
Még élnek, virágoznak.
Elmúló világ.
*
Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,
Életelőadásnak vége, függöny belendül.

Aranyszín levél,
Keveredik fonnyadttal.
Közös elmúlás.
*
Felettünk szomorúan táncol egy fűz,
Álmokat belőle, szél messzire űz…

Álmok elúsznak,
Természet, aludni megy.
Élet is lejár…
*
Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,
De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.

Holtaknak hangját
Hordja a megvadult szél.
Reggel, ködpára.

Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban…