Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

Aludjál hát,
Csendes az éj,
Csillagok lámpása fényesen ég.
Aludjál még,
Csendes az éj,
Rád talált az álomsötétség.
Csak a csillagok fénye ég.

Hópihe száll,
Csendes az éj,
Aludjál hát,
Az álom tiéd.
Tündérek szárnyán
Suhan az éj.
Szívem, a lelkem csak teérted él.

Kitárja kapuját a végtelen éj,
Sóhajok szállnak,
A szív még remél.
Aludjál, kedves,
Csendes az éj,
Szívedben ébred
A holnapremény.

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

Madárrá vált a nagymamám,
könnyű szárnyán messze szállt.
Átrepült rónát, erdőt, hegyet
az én nagymamám.

Csicsergő hangját hallom ma is,
ülj az ölembe, kis unokám.
Boltból hozta a cukrot, csokit
az én nagymamám.

Madárrá vált a nagymamám,
elrepült tőlünk egy délután.
Azóta sírok szüntelen,
nélküle üres az életem.

Emlékszem, akkor tavasz volt,
1976 márciusa, nem ma volt.
Emléke mostanában visszajár,
madárrá vált a nagymamám.

A nagymamám 1896-ban született és 80 évesen elment örökre. - Cigány népmonda, mese.

Az őrültként tomboló vihar, TANQ csokorban

Hirtelen lett vihar,
Vad, cikázó villámokkal…
Még, föld is belereng.
Ég zeng, felhők terhe súlyos,
Fény siklik, mosolya gúnyos.
*
Kemény szélkorbácsok
Jól végigvágnak mindenen.
Dühödt ez a szél-tánc.
Pokoli szél kerekedik,
Minden összekeveredik.
*
Szarkák csak cserregnek,
Varjú meg, ordítva károg.
Félnek a villámtól.
Villám, kardját hegyezgeti,
Áldozatát célba veszi.
*
Száradó fába a
Villám becsapott, porrá lett.
Fészek, végleg eltűnt.
Száraz ágat tűzre lobbant,
Sűrű eső tüzet olthat.
*
Vad kutyaugatás,
Nyugtalan, a ló horkantás.
Villám, nagyot csattan.
Durrog, csattog, fél mind ki él,
Titkon menedéket remél.
*
Felhő, kacarászva
Özönvizet csak úgy, zúdít.
Kutya fél, ólból néz…
Sötét felhők egymást tolják,
Terhüket útra bocsájtják.
*
Zivatar! Csattogás!
Nagy szemű eső lezúdul.
Szélrohamok vadak.
Megnyílnak az égi csapok,
Vízzel telik minden sarok.
*
Esőző viharsáv
Üvölt, mint akit bántanak.
Kispatak kiárad.
A folyó medre is megtelt,
Hömpölyögve visz szemetet.
*
Szél megtámadja a
Nagy víztározó gátakat.
Nagy betonkolosszus.
A vihar dühösen tombol,
Amit elér le is rombol.
*
A hírhedt szélerők
Vágtatgatnak mindenfelé.
Szövetséges itt nincs.
Nincs vége a rém időnek,
Fák, szépen sorba kidőlnek.
*
Törött villanófény
Vadra kavarja a vihart.
„Bűbáj” a mutatvány!
Nem kicsike mennykő dühe,
Lassan elenyészik éhe.
*
Eső, már lelassult.
Felhő lassan messzire száll.
Vakítón szép égbolt.
Sötét felhők elvonulnak.
Végre vége a viharnak.

Vecsés-Szabadka, 2017. május 27. - Kustra Ferenc -- A HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Tomboló vihar".