Idő 
Értékelés 
Értékelés Múlt a pillanat,
Ami már megmaradt,
Enyészetbe… beragadt.
Ha fontos volt a pillanat,
Valami tán’ emlékként maradt,
Előkeresni, biz' nagy feladat!
Átkutatni az emlék raktárakat,
Megkeresni az eltűnt pillanatokat,
Emlékezést segítőn, a gondolatomat.
Érzést elővenni nem lehet, az nem gondolat,
Ha nincs meg a pillanat, vond le a tanulságokat,
Utólag egyeztesd az életkitevő vég-órákat.
Vecsés, 2018. július 27. – Kustra Ferenc - A lépcsőzetes versformát én alkottam meg. 12 sorból kell állnia. Az első sor 5 szótagos, majd minden sor egy szótaggal több. Minden 3. sor végén kötelező egy mondatlezáró írásjel! Rímképlet: "A".
Ami már megmaradt,
Enyészetbe… beragadt.
Ha fontos volt a pillanat,
Valami tán’ emlékként maradt,
Előkeresni, biz' nagy feladat!
Átkutatni az emlék raktárakat,
Megkeresni az eltűnt pillanatokat,
Emlékezést segítőn, a gondolatomat.
Érzést elővenni nem lehet, az nem gondolat,
Ha nincs meg a pillanat, vond le a tanulságokat,
Utólag egyeztesd az életkitevő vég-órákat.
Vecsés, 2018. július 27. – Kustra Ferenc - A lépcsőzetes versformát én alkottam meg. 12 sorból kell állnia. Az első sor 5 szótagos, majd minden sor egy szótaggal több. Minden 3. sor végén kötelező egy mondatlezáró írásjel! Rímképlet: "A".
Homokvárba jöjj, Daniella!
Mint várkapitány, várlak még ma.
Szerelmed élvezném.
Szeretnél? Szeretném!
Szerelemhajón úsz, váramba.
Öreg erődöm a szerelmem,
Rozsdás kapuja menekvésem.
Bőrpuskám töltve van,
Harcra is készen van.
Lepedőfront hív, szerelemben.
Gyorsan gyere, légy harcostársam,
Hizlald fel az öreges májam.
Simogassuk egymást,
Kitalálunk még mást…
Imádom… lepedőm-vasaljam?
Vecsés, 2019. július 9. – Kustra Ferenc – erotikus limerik csokor
Mint várkapitány, várlak még ma.
Szerelmed élvezném.
Szeretnél? Szeretném!
Szerelemhajón úsz, váramba.
Öreg erődöm a szerelmem,
Rozsdás kapuja menekvésem.
Bőrpuskám töltve van,
Harcra is készen van.
Lepedőfront hív, szerelemben.
Gyorsan gyere, légy harcostársam,
Hizlald fel az öreges májam.
Simogassuk egymást,
Kitalálunk még mást…
Imádom… lepedőm-vasaljam?
Vecsés, 2019. július 9. – Kustra Ferenc – erotikus limerik csokor
Hallom, ahogy a búsulózó szél, búcsúdalt komponál,
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.
Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.
A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.
Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre,
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?
Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.
Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.
Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.
Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.
A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.
Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre,
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?
Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.
Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.
Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József
Az első jázmin szirmok
fehéren elkezdtek virágozni
a száraz téltől megvíselt kertünkben.
Illatuk hamarosan fog terjedni,
édesen, majdhogy szédítő varázzsal:
e hírnők kit figyelmen kívül hagyni nem lehet.
De a vörös Afrikai talaj még
annyira omladozó mint az alvadt vér,
és a gyep annyira fakó mint a szürkülő szalma.
Az esőt viszont ki kell várni,
mely csak az első nagy kánikula után elvárható.
Akkor fog csak a föld lábra állni
mint egy zöld és dicsős feltámadott.
fehéren elkezdtek virágozni
a száraz téltől megvíselt kertünkben.
Illatuk hamarosan fog terjedni,
édesen, majdhogy szédítő varázzsal:
e hírnők kit figyelmen kívül hagyni nem lehet.
De a vörös Afrikai talaj még
annyira omladozó mint az alvadt vér,
és a gyep annyira fakó mint a szürkülő szalma.
Az esőt viszont ki kell várni,
mely csak az első nagy kánikula után elvárható.
Akkor fog csak a föld lábra állni
mint egy zöld és dicsős feltámadott.
Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.
Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.
Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,
és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.
Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.
De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.
Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.
Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.
Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.
Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.
Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,
és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.
Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.
Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,
és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.
Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.
De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.
Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.
Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.
Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.
Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.
Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,
és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.
