Néha hirtelen változik minden,
másképp látod a holnapot,
tegnap még élt, és virágzott minden,
s mára már minden megfagyott.

Tegnap a fák alatt megbújó árnyék
még olyan jól esett neked,
hűsítő szárnyát remegve vártad,
s most kiráz tőle a hideg.

Tegnap még napfény bujdosott köztük,
reád árasztva melegét,
s most jégvirágból szőtt csipketerítőt
hófehér színben terít eléd.

Előtted fehér, fátyolos minden,
oly szép, és mégis vakítja szemed,
hideg szépség, mely lelked átjárva
csikorgó telet fakaszt idebent.

Annyira szép, és világos minden,
fehérlő ágak közt ragyog a fény,
s mégis: a dértől annyira fázol,
hideg tél van, és nincs remény.

Nincsen már semmi, mi visszatarthat,
Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,
csak a hűsítő árnyékra vágyol,
ahol megcsillan néha a fény.

Félig van a tele,
Vagy fele a tele?

Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?

Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.

Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?

Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?

Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.

Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?

Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.

Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?

Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.

Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?

A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?

Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?

Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József

Lázban égve, és hideg verítéktől
izzadva küzdök ellened,
homlokomról már verejték csöppen,
s testem is rázza a hideg.

Hull az eső, és hideg cseppekkel
fagyosra áztatja testemet,
annyira vágyom egy kis melegségre,
s mégis úgy küzdök ellened.

Annyira félek. Gyötör a kétség,
szeretsz? Vagy csak játszol velem?
Nem akarom, hogy lelkem kitárva
sebet ejthess a szívemen.

Nem akarom, hogy büszke gőgöd
összetiporja lelkemet,
Hiszen önző vagy. Durva, gőgös,
mégis te vagy a mindenem.

Úgy szeretlek! S valahogy mégis
úgy taszít ez a büszkeség,
mégis hiányzol. Annyira várlak,
s kínoz. Kínoz a messzeség.

Ne bánts meg engem kemény szavakkal,
hiszen a szívem úgy remeg,
törékeny lelkem nem bírná ki,
bántották éppen elegen.

Ne bánts meg kérlek. Szeress engem
Úgy, ahogy én is szeretek,
önzetlenül, és szenvedéllyel,
átadva egész lelkemet.

Szeress szerelmes szelíd szavakkal
ahogyan én is azt teszem,
nem kérek tőled semmi mást, csak
szeress, s legyek a mindened!

Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.

Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.

Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.

És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.

Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.

Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!

Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.

Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!

Rád gondolok. Messze vagy tőlem,
mégis te vagy a mindenem,
olyan hosszú a perc, az óra,
amikor nem vagy itt velem.

Mennék hozzád, de nem tudom hol vagy,
mindenhol magas kőfalak,
nem látok át, elválaszt tőlem,
és az ajtó már zárva van.

Mit mondanék? Hiába szólnék,
úgy sem hinnéd már el nekem,
pedig nélküled sivár minden,
értelmetlen az életem.

Mintha dohos falak közt ülnék,
melyet a penész elborít,
párás levegőt szív a tüdőm be,
s fullasztó fájdalom hasít

mellkasomba, és végigfut rajtam,
keresztüljárva mindenem,
s éppen úgy fáj, mit akkor érzek,
amikor nem vagy itt velem.

Rád gondolok. És tűnődöm egyre,
jössz e még? Vajon hazatérsz?
Én még itt várlak, karom kitárva,
akár egy biztos menedék.