Égetem a gyertyámat egészen végig
Remélem, lángja kitart leges-leg végig…
Igyekszik ellenállni, minden fuvallatnak,
Igyekszik fénye maradni a jó sorsomnak.

Kérdezik, az életben mi fáj?
Kérdem, életben mi, ami báj?
Rendelt sorsom által eltángáltatok,
De lélekhúromon dallamot játszok…

Vecsés, 2013. június 12. – Kustra Ferenc József

Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.

Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.

Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.

Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…

Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?

Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.

Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.

Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…

Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.

Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.

Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József

Félszáz év
Változó világa
Barázdákat karcolva
Settenkedik
Körülöttem
Bennem
Születésem óta
Jóval öregebb lettem
És
Itt hagyom
Ujjlenyomatom
Mire egészre kerekedik
Félszáz év
Túl leszek én
A világvégén
És lelkem
Elkeveredik
Kitágul Egy-el
A világegyetemmel

A kimondott szó
Lehet balzsamos gyógyír
Mely kedves-édesen simogató
Egész lény-komplexumunknak.

Nyelv -inkompatibilitás nem akadály
Az intonáció hullámhosszán
Hatol mélyre,
Hol a lélek fénye
Ered.
Ott kell hogy a rezgések
Egymásra leljenek.

A kimondott szó
Súlya lehet
Egy életre meghatározó,
Ölelő
Kitárt szívvel hivogató;
És lehet
Nyersen romboló felelet,
Mely zsugorítja a jellemet
Fájón megalázó
Minden magán s mássalhangzó.
Blokk -görcs -sikoly
A párhuzamos viszony.

A kimondott szó
Súlya
Lebegő rezgéshullám
Mely mélyre hatoló.
Matematikailag nem kiszámítható.

A kimondott szó-
Ha Jó
Értelmet adó,
Tiszteletteljes ,
Arogancia mentes.
Lelket tápláló manna,
Ízes
Mint a friss Kenyér zamata.

Ha szólsz
Válogasd szavaid
És
Boldogabbak lesznek napjaid.

Mint pókháló-szövevényes
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...

Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom

Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.