Szótlanok világa mutasd magad
Ne tűnjön hangod az ismeretlened
Látom nem tárhatod fel titkaid
Mert elveszne vele szótlan álmod
Egy szótlan többet szól
Mint ezer ember mond
Hangjuk mely régen eltűnt
Most újra zenget erdőt
Mert ha egy szótlan megszólal
Azzal százszor többet mondhat
Ismeretlen mély hangjuk van
Ledönthet mindent ami van
S ha a szó elhallgat
Tudom szótlan szólott
Elcsöndesedik minden
Szótlanul elveszetlen
De egy szó az mint több szó
Hallgatatlan a sok szó
De a szótlan ezt a kísértést
Eldobja nincs már félreértés
De minek küzd egykori hangjáért
Hisz szó ami szó ő egy szót sem ért
Csak saját hangját ismeri
De azon is halványan rí
Koszba porba taposta hangját
Nem akart vele szólni többet
S a hang mely kísért bennük
Most kiáltják el maguk
Ordít mély zengő hangjuk át
Erdők hegyek vastag falán
Mindent eltiporva
Bele taposva porba
S most megváltozott e szó
A szótlan most nagyot szól
Mert ő most nem fog szótlan lenni
Hogy végre kitört a szó benne...

Szívem?
Nem szívem.
Látok?
Nem látok.
Hallok?
Nem hallok?
De legalább sikítok?
Még csak nem is sikítok.
Élek?
Nem.
És nem azért, mert meghaltam,
Hanem mert meg se születtem.
Sohasem léteztem.

Semmiben kőfal,
Kőfalban ajtó,
Ajtóban zár.
És a kulcs?
Hol a kulcs?
Nincs, mert eltűnt, elveszett.
Először megrohadt, majd semmi lett.

Kit érdekel...

Küszöbön alak.
Rohadó húsdarab.
Állott bűz.
Dögszag.

Emlékszem, mikor először kopogtattam.
Boldog vagyok, azt gondoltam.
Kívül semmi, hát bemegyek.
Körülnézek.
Mindent szerzek.

Aztán könyörögtem és dörömböltem.
Engedjetek, had menjek!
Aztán sírtam és szenvedtem,
Aztán írtam és rettegtem.

Úgy rémlik, még reméltem.
Cél nélkül utamat kerestem.

Szerettem?
Nem szerettem.
Láttam?
Nem láttam.
Hallottam?
Nem hallottam.
Éltem?
Igen.

Igen éltem, és hazudtam,
És túl sokat sírtam.
Sajnáltam,
Magam.

Véresre vertem az ajtót.
Igen, az ajtót, ami nem volt.
De én!
Rugdaltam!
Lábam, kezem eltörtem,
És éreztem, hogy győztem.
Na akkor éltem.

Aztán szépen végignéztem,
Hogyan szűnt meg önnön fényem.
Vicces ügy volt, elmesélem;
Úgy kezdődött, hogy volt.
Aztán E123, E456, E9999,
Citromsav, Zsírsav,
Nátriumcitrát,
Riboflain-5-nátriumfoszfát.
Aztán már nem volt.

Egyedül állok, felhők néznek,
eső hullik, csurgó könnyek.
Bőrömön a szél fut, kitárva karom
kiáltok az égre: NEM VÁLLALOM!

Ordítottam, mi belőlem kifért,
megtörtem, kár a hitért.
Belül őrölt, mindent kimar
az évek alatt a vihar.

Várom sorsom mi lészen...
csak erre állok készen.
Kevés reményem maradt,
mit a szellő elfújt alant.

Szerelem, szerelem,
Te édes gyötrelem,
Virágzó nárciszok közt,
Élem életem.

Mint nárciszoknak
Édes illata,
Tölti el lelkemet
A boldogság árja.

Szemed csillogása,
Bőrödnek illata,
Tavasz virágzáskor,
Holdfényes éjszaka.

Hajad selymes fénye,
Az éj sötétje,
Arcod hamvas pírja,
Mint nyíló bazsarózsa.

Gyönyörű testednek
Kéjes látványa,
Mint kitörő vulkánnak
Mély morajlása.

De a vulkán még várhat,
Hisz örök szerelmünket,
Nem nyeli el soha,
Háborgó tenger árja.

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?