Sírtál-e már valamikor szomorú könnyeket?
Éltél-e már örömkönnyel simogató életet?

Hunyorogtak már szemeid vakító fényekben?
Féltél-e már valamikor szorító sötétségben?

Láttál-e már életedben haragoszöld fákat?
Sirattál-e bármikor elkorhadó ágat?

Nevettél-e emberekkel, kik boldogok voltak?
Kiket később sírjuknál emberek sirattak!

Minden élet forgandó, szolgáljon tanulságul,
el nem tűnik semmi sem, csupán csak átalakul.

Félelemben nem kell élnünk, hisz örök az élet,
testünk csupán átalakul, s tovább él a lélek.

Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.

Én nem akartam nagy lenni mint mások
csak segíteni néhány emberen
kinek sorsa keserűbb mint másé
kinek rózsa helyett csak tövis terem.

Én nem akartam több lenni mint mások
csak meghúzódni halkan,csendesen
ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,
hogy a tövisét ne érintse meg.

Én nem akartam úgy tenni mint mások,
én nem gúnyoltam senkit sohasem,
mert akinek hűvösebb az árnyék
az a fájdalmát is másként éli meg.

Én nem akartam oly messzire menni,
s most mégis eltűnök némán,hirtelen,
ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,
tövisektől vérzőn némán,csendesen.

Én nem szeretnék megbántani senkit
csak mellette lenni halkan,csendesen,
hogy ne fájó szívvel térjen le aludni
és az ébredése mindig szép legyen.

Én csak hűs szellőként suhannék fölötte
ahogy dúdolva elsuhan a szél
álmát őrizném csendben ,elmerengve
hogy a valóság ne téphesse szét.

Én úgy szeretnék elmerülni benne
mint hűs tengerben az apró gyöngyszemek
nem kutatva semmit,és nem is keresve
csak az álmaiban mellette legyek.

Én nem szeretnék semmi mást a földön
csak azt szeretni ,ki arra érdemes
s nem kérek érte semmi mást cserébe,
csak kicsit engem is szeressenek.

Ti férfiak,kik egyre azt mondjátok
nem értenek meg titeket talán
s mégis mindennap új kalandra vágytok
keresve a rég elmúlt csodát.

Felkorbácsolt vágyaitok húrján
mért vágytok mindennap másik nő után?
Hisz ott áll mellettetek, kit a sors elrendelt
ki jóban-rosszban megbecsül talán.

Miért tiporjátok gyönge fájó szívét
felajzott vágyakért pőrén, ostobán?
Tönkretéve minden vágyat és szerelmet
s cserébe kapjátok a társas magányt.

És ha egyszer végül egyedül maradtok
nyüszítve, sírtok mint kóbor kutyák
pedig ti tettétek tönkre ami szép volt!
Mért nem értitek meg?Nincsenek csodák!