Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!

Mennyire másak a májusi esték,
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.

Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.

Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.

Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.

Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.

Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?
Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.
Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,
s pompázó színekben ontja illatát is?

Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,
s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.
Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,
ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.

Szeretném érezni a rózsa illatát is,
akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.
Most akarok én is színekben pompázni,
hiszen odalentről nem fogom már látni.

Most terítsd elém az illatos szirmokat,
hisz a koporsómra már hiába szórnak.
Szeretnék örülni minden kis virágnak,
egészen addig, míg koporsóba zárnak.

És ha eljön egyszer az utolsó óra,
rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.
Szórjátok síromba! Had múljon el vélem
ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Ma még hiszem azt, hogy egyszer minden más lesz,
s elvonulnak egyszer majd a fellegek
fejem fölül, és csöndes kis szobámat
egyszer még öröm hangja veri fel.

Ma még hiszem, azt, hogy úgyis talpra állok,
bárhogy húz földre mázsás súly, teher,
kopott szívemben van még annyi álom,
hogy mindig, mindenben vigaszt nyújt nekem.


Ma még hiszem azt, hogy enyém lesz a holnap,
ha erősen küzdök, s nincs olyan teher,
melytől gyönge lábam bárhogy megroggyanna,
ne tudnék felállni százszor is, ha kell.

Ma még hiszem azt, hogy minden egyes napban
van valami, miért élni érdemes,
hisz bármily törékeny az emberi lélek,
minden kis örömtől lepkeszárnyra kel.

Ma még hiszem, hogy bármily hideg tél lesz,
mindig találok majd egy kis meleget,
amely melegít, s adhatok belőle
minden embernek, ki fázik, hogyha kell.

Hiszen éppen attól oly erős az ember,
hogy minden akadályon átlép, és lehet,
épp attól erős az élni akarása,
hogy száz csatát megvív, amíg újra nyer.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.