Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
Csendesedj le, kis dalom.

Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,
Az anya, úgy tartja.

Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára...
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőböl.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.

Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se' mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.

Ott van a délibáb
A láthatár szélén... nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog,
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyasodnak a fehér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.

Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.

Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

Három és három,
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.

És összesúgnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sírnak-zúgnak.

Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.

Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.

Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.

A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi, aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.

Pedig már mindegy,
Ha az új vagy ó temetőkbe
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.

Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.

Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtül messzelátnak
S nagyon messzenéznek.

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.