Reggelente új hang ébreszt,
Turbékoló galambszó.
Szélnek ereszti a hangját,
Búgva, sírva hívja párját,
Házunktáján új lakó.

Rózsaszínű leánderfa
Illatozva bólogat.
Tetejébe galambfészek,
Kis gerlicék jaj de szépek
Mikor csőrük tátogat.

Galambmama körberöppen,
Kertünk mélyén otthona.
Zöld fű között magot látott,
Etetgeti a családot,
El nem menne máshova.

Párjával a fészket őrzik,
Növöget már a család.
A fiókák kirepülnek,
Barackágon csendben ülnek,
Várva várják a mamát.

Egyik reggel eső cseppen.
A kert őszbe szenderül.
Hová lett a galambcsalád?
Üres fészek, üres faág,
Elrepültek hűtlenül.

Az életben így van minden:
Ami kedves , ami szép,
Azt hisszük mienk örökké,
S eltűnik mint buborék.

Mama hol vagy ? Hűvös az este,
nem süt be fény az ablakon,
félek és fázom ,ha nem vagy mellettem,
nélküled védtelen vagyok.

Mama hol vagy?Bújj hozzám kérlek!
Hadd fogjam meg a két kezed!
Maradj itt hozzám simulva,
amíg még el szenderem.

Mama hol vagy?mTéged kereslek!
feléd nyúl csöppnyi kis kezem!
Fáradt arcodon végigszántva
megsimítva őszülő fejed.

A szeretet és a félelem
nem férnek össze,
egy helyen szívesen.
- egymást kiszorítják,
mert nem szeretik
egymást sem.

de
de emberek vagyunk
és szeretni akarunk!
- szeretni egymást
mindenki szeretne:
de mert félünk...
már félünk is tőle!

ha
ha félsz az Istentől,
Ôt hogyan szeretheted?
- szeretni embertársad
is szeretni kellene;
de hogyha félsz tőle,
őt sem szeretheted.

mert
mert a szeretet és a félelem
nem foglalnak helyet,
egy helyen tebenned;
szívesen sohasem.
- egy szerető világban
sem létezhet félelem!

Házas vagyok, börtön ez,
jó nagyon!
Élvezem, hogy minden egyes napon
hozzám ér és hozzám tartozik.

Házas lettem, verem ez,
jó a mélyben,
ráncos, rideg élet éjben
világít a kis szeme.
S gyönyört karcol neve
szívem rejtett zugába.

Házas vagyok, élvezem,
kit imádok,
az él velem, idelenn,
velem didereg,
sötét élet vermem kábult
kusza mélyén.

E két szó mit jelent?
Csupán multat s jelent.
Mi a különbség, érted?
Ha magyar vagy, megérzed.

Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,
Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.
Ifjúság emléke, kis falum harangja
Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,
Mikor képzeletben odahaza járok,
S hullanak, hullanak az akácvirágok.

Itthon vagyok én e távoli világban,
Napégett vidéken, hol hazát találtam.
Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,
A nap sugarával tenger habja játszik.
Ez az itthon, ahol családot neveltem,
Egy élet emléke ide köt már engem.

Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,
Otthon már csak néha álmaimban járok.
Itthon vagyok én e napsütötte tájon,
Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.
Koptatja az idő, felejtés és közöny.,
Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm
Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,
Kettős életemben irányadó voltál.

"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását."
Mikes Kelemenként írok, egyre írok,
Szép magyar szavakkal telnek a papírok,
De én nem levélben öntöm a szívem ki,
Verset írok, pedig nem olvassa senki.
Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,
Néha előveszem s könnyem hullik rája.