Csak az tud maga körül mindent tisztán látni
kinek tisztára mosták szemét könnyei,
kinek arcáról új remény sugárzik
csak az képes mindent újra kezdeni.

Ki el tud temetni mindent ami rossz volt,
kinek szívében nincsen már harag,
ki elnézi neked minden tévedésed
s ha feledni nem is tud, megbocsájtja azt.

Csak ő képes szeretni minden kis hibáddal,
ő az ki nem fog soha bántani
s ha boldogságra vágysz ezen a világon,
próbáld meg te is őt megérteni!

Kerestelek a csöndes félhomályban
az alkonyatból nyúló éjszakában,
mondd meg! Merre vagy?

Kutattalak a tűnő messzeségben
s kiáltanék a messze zúgó szélben
hogy meghalld hangomat.

Kiáltanék újra és újra
de nem hallom hangodat vissza,
szólj hát! Merre vagy?

Jössz e már? Vagy felejtselek végleg,
temesselek a szívembe mélyen
mondd meg :hol maradsz?

Akarsz még? Vagy elfeledtél mindent
s meg sem látod már patakzó könnyem
mely lelkemből fakad?

S ha elmegyek fogsz e majd hívni
hogy válladon tudjam kisírni
mi felkavar?

Maradj még egy percet karjaim között!
Ne siess! Maradj itt velem!
Ne tűnj el még az álmaimból,
engedd, hogy melletted legyek!

Csak még egy múló, röpke órát,
hogy érezzem bőröd illatát
orromban, mint a tömjénfüstöt
mely belengi csöppnyi kis szobám.

Csak még egy forró ölelésre
hogy válladra hajthassam fejem,
hogy emlékezzem rá minden éjjel,
amikor nem vagy itt velem.

Még egyetlen gyöngéd érintésre
mely minden ízemig fölkavar!
Ölelj át! Kérlek! Oly szelíden,
ahogy a napfény a dombokat.

Azután hagylak megpihenni
olyan halkan és nesztelen.
Hogy halljam szívednek dobbanását
csitulni lassan, csendesen.

Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.