Minek a szó,és minek a hang,
ha nem látom arcodat soha?
Minek az emlék,minek az álom?
Hisz örökre csak álom marad.

Minek a vágy és minek e tűz,
csak fölperzseli az arcodat,
minek a patak ha nincs benne víz?
Hisz nem csitítja a szomjadat.

Minek a fa ha kiszáradt régen
s nem adhat árnyékot soha?
Minek az otthon ha kihűlt már régen
s nem süt rád szeretet sugara?

Jobb volna elmenni, felégetni mindent,
s ha már utána semmi sem marad
megcsitult lélekkel új utakra lépni,
s temetni mindent mi itt maradt.

Mért ülök itt félrebújva
,mint egy riadt kismadár?
Mért gubbasztok szárny szegetten
hisz az élet tova száll.

Mért nem kezdem én is újra
úgy,ahogy már annyi más,
minden búmat félretéve
hisz vár rám a nagy világ.

Tudnék e még úgy szeretni
mint ahogyan senki más?
mernék bízni,és remélni?
Tudván.nincsenek csodák.

Vagy maradjak kételyek közt
őrlődve mint annyi más?
Istenem!Adj jó tanácsot!
Remélem még rám találsz!

Mikor ünnepkor kigyúlnak a fények
s a fenyő égő felragyog,
a csillogó fánál elmerengve
a régmúlt karácsonyra gondolok.

Nem kaptunk drága ajándékot
legtöbbször semmi sem jutott
és mégis a szívemben érzem
ott voltunk igazán boldogok.

Nem voltak fenyőfa izzók
csak a kályha fénye pislogott,
sudár fenyőnkre rávetítve
aranyló,fénylő csillagot.

Nem voltak karácsonyi fények
szívemben mégis ott ragyog
a régi karácsony fénye,
s most újra rátok gondolok!

Amikor együtt énekeltük
a kiskarácsony énekét,
s átadtuk szelíden véle
szívünknek minden melegét.

Azóta elszállt egy élet
mindenkit máshová sodort,
de mégis,szívemben érzem:
ott voltunk igazán boldogok!

Úgy borulj rám,mint az alkony
,mit kísér a napsugár,
úgy borulj rám ,mint a gyermek,
ki tőled várja vigaszát.

Úgy borulj rám mint a csend
,mely tőled várja sóhaját
s úgy borulj rám,mint a rózsa,
mely rajtam érzi illatát.

Úgy borulj rám mint az árnyék
,amely megpihenni vágy,
mely a tűző napsütésben
megnyugvást már nem talál.

S úgy borulj rám,hogy érezzem
tested,lelked moraját
minden ízében remegve,
midőn megpihenni vágy.

Nem engedem hogy a könnycsepp a szememből megszaladjon,
Hagyom hogy a tél markában megfagyjon,
Hogy érezhessem a megfagyott könnycsepp hideg, szúró fájdalmát,
Hogy megtanuljam nélküled is van világ.

Mikorra elolvad az a kis jéghegy,
Az én szívem is, újra felenged,
Feloldódnak a régi, a fagyott emlékek,
Ráébredek, nélküled nem is élet az élet.

A hontalan csendben csitítom szavaid emlékét,
Elalszok, és meglelem a békét,
Talán, olykor, csak akkor érzem azt,
Hogy a mi szerelmünk volt, lesz csak egy húr és egy lant.