Rekviem egy téglagyárért

Hajnali
lánc ?csattogás
acélkék lórézuhogás
lónyerítés !
A színek alatt
húrral-szeletelt
vályogálmok
kábult folyosói !

Forgóról a csille
nekiszalad a felkelő napnak
s a sín mellé zuhan
nehéz visszatenni

A reggel ólmos,
az arcokon hűvös a harmat

A gépek, fogaskerekek ,
szíjtárcsák
újult erővel zakatolnak,
s ütemükre lassan
bejáródik a kéz, a láb
s megszokja újra
a csillék parancsát

Az ütközők lapossá verik
a szerelmet s az éjszakai álmot

Az égetők szenet
a kemencések forró
salakot köpnek
szívüket már félig
megette a gyár,
másik felükkel feleselnek

Ó,máglyák ! ti acélossá
tüzesedő földpiramisok
a kemencék boltívei alatt
ti mondjátok meg
mennyit érnek az új házak
s az új világ alapjai !

Fémpalló csörren
forró a tégla és a talicskák
súlya alatt
inog a kihordók lába !
testük párállik
s mire este lesz
verítékük sóként
szikesedik a téglák falára

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik fölittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak , párás-szeműek !
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek
ha kivetettek mind a házak
Őrzőim
ha nem vigyázz senki
hogyha össze kell már esni
a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni !
hogy visszatérjetek !
mert fölittátok a szívemet!
Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.

Vetett ágyam magányában
gondolkodom, hol hibáztam,
talán nem is vagyok vétkes,
galád sorsnak a keze ez.

Boldog voltam kis időre,
beleszólt a sorsnak keze,
mennyi-mennyi szép estéken
melletted volt az én helyem.

Hozzád bújva mondtam néked,
soha-soha el nem megyek,
veled érzem jól magamat,
sors választott másik utat.

Próbáljunk meg rajta járni,
vagy ha nem... hát botladozni.

?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.

Felfelé haladsz.

Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.

Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.

Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.

**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.

Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!

***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.

Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.

A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.

****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.

*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.

******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.

Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.

Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.

Hegy orma kardként döf a magas égbe,
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.

Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.

Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,

Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.



Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/