Magányba zárt tangó kavarog a szélben,
Hosszú késes, haldokló világ!
Elfáradtan, összetörten
Kísért a múltam minden szenvedésen.

A szerelem párducnője
Rám néz, s vállamra hajtsa fejét.
Álmodozó indián lelkem zárt világán
Kergetnek vad kalandorok.

Sátán-lovamon vágtatok tovább,
Jönnek felém a rút, sötét idők.
Zenét hallok a végtelenben,
A messze távol mintha közeledne.

Folyik a bor,
Cigányok víg dala száll a tarnaparti sárkunyhók felől.
Szép leányok lejtik ott a táncot
Lelkemnek letűnt nemzedék délibábjain.

Félelmetes fekete felhők, nagy viharok jönnek!
Elnémul a hegedűn a húr.
Nagy dörejjel villámok cikáznak,
Kunyhóink felett kavarog a szél.

Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.

Feneketlen múltunk mély kútját
Titkok őrzik, és kételyek.
Nincstelenek temetőjén
Csak vadvirág terem.

Sírt ásott magának a csend
Millió csillagok fényében.
Több száz éve szinte hazátlanul élünk e honban.
Indiáig kísért a múlt.

Tékozló szerelmek a hosszú karavánút nyomán,
Jéggé fagyott szívünk árnyékként elsuhant.
A múltunkkal messze tovaszállt
E lidérces, fájó gondolatokkal.

Itt röpdös most is
Fejünk fölött a halálmadár.
Nyomasztó gondok kése a húsunkba vág,
Képmutató lett az egész világ.

Tarnazsadány, 2019. április 8., A Nemzetközi Roma napra

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,
S szomorún bámul a hold az éjben.

A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.

A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.

Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.

Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.

Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.

Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.