Még érzed, ahogy fogva tartja
a testem illatát az ágy.
Már érted, miként hagyja magára
a szerelmet a vágy.

Még érzed, ahogy a forró ölelés
a szíved mélyéig hatol.
Már érted, miként fáj a szenvedés,
amit leír most e toll.

Még érzed, ahogy lelkünk összeér,
a szívünk együtt zakatol.
Már érted, az életünk mit sem ér
egymás nélkül... valahol.

Még érzed, ahogy könny fakad,
ha nélküled kísért az árny.
Már érted, milyen szörnyű az,
mikor meggyilkol a magány.

Még érzed ajkadon a csókomat,
ajkadon csüngeni a szám.
Már érted, hogy mit veszíthetsz el,
ha nem vigyázol rám.

Elűzte az ősz a nyarat,
télig biztos itt is marad.
Gondolta, ha megérkezett
nem ereszti be a telet.

Épített is jó nagy várat,
így a tél hiába támad.
Nem veszi be az erődöt.
Jelenthet, majd a tél csődöt.

Tavaszt aztán befogadja,
együtt vigyáznak magukra.
Hiába jön, akkor a nyár,
távol tartja őt is a vár.

Készen is állt már a nagy terv,
ünnepli az ősz a sikert.
Rőtre festette a tájat,
rázott diót is, vagy százat.

Mikor a tél megérkezett,
hozott magával hideg szelet.
Megdermesztette a tájat,
porrá zúzta a kis várat.

Dugába dőlt az ősz terve.
Azóta is mondja egyre:
Nem csinálok ilyent soha,
hisz ez négyünknek otthona.

Látom kisfiam vidám arcát.
Még a szeme is mosolyt szór rám.
Csodás reggel.

Látom a kisfiam kedves arcát,
amikor szeretettel néz rám.
Délidőben.

Látom a fiam fáradt arcát,
mikor abbahagyja a munkát.
Bús délután.

Látom a fiam sápadt arcát,
mit csak egy szerető apa lát.
Késő éjjel.

Fordította Kovács Iván

Ismered-e a tájat hol citromfák virágoznak,
És sötét lombok közt narancsok illatoznak?
Hol a kék ég alatt fúj egy enyhe szél,
És halkan a mirtusz, magasra nő babér?
Jól ismered? Ott!
Ott veled, galambom,
Osszuk meg kalandom.

Ismered-e a házat melynek tetőjét oszlopok tartják fel?
Ragyog a terme s minden szoba csillog gyönyöreivel,
Hol márvány szobrok szomorúan rám merednek:
Szegény kis gyermekem, veled mit is tettek?
Jól ismered? Ott!
Ott, veled, kedves gyámom,
A választ megtalálom.

Ismered-e a felhős és meredek hegységet
Hol ködben az öszvér is majdnem eltéved?
Barlang mélyén sárkány neveli utódját,
A zuhanó vízesés mossa merev sziklát.
Jól ismered? Ott!
Utunk arra vezet!
Atyám, ott találjuk az igaz feleletet.

Amint mondják, a halál mindannyiunkra vár.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.

Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.

Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.

És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.

De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.


Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.