Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,
és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.
Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és
válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:
- Ön-vé-del-em volt, ura-im!
Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.
Láthatják kése mi kárt okozott,
Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,
hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.

De ők, sötét és komor baglyok,
ítéletükkel hamar elcsendítettek,
mondván hogy ismerik fajtámat,
és bármi ellenkezés részemről
csak még súlyosabbá teszi a vádat.
Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,
és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,
Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -
s most a fagyott vadon a város falain kívül
lett a szánalmas igám és Kálváriám.

Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!
Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.
A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,
mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.
Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques
még emlékemre emelnek egy pár poharat,
egymás hátát veregetik, és játszósan
azon veszekednek hogy melyikük fizet,
de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra
hogy nekik még mennyivel is tartozok.
E kölcsönt majd buzgón visszanyerik
volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,
ki addigra már garantált eledel leszek
falánk farkasok fogai közt, kívánok
nektek egy jól fűtött és kellemes telet,
és könnyes szemmel végső búcsút veszek.

Kérlek kedves zakóm, ne bomolj.
Mit tehetnék? Megrágott a moly.
Mentem is rögtön a zakómmal,
Állatbíróságra azonnal.

Kérem a tisztelt bíróságot,
a gazember moly legyen vádlott.
Tönkretette az öltönyömet,
ítéljék el, míg meg nem fizet.

Nevetett a moly az egészen.
Én ruhát eszek, kérem szépen.
Nekem a spájz a ruhásszekrény,
mi mást egyen a moly, ha szegény?

Határozott is a bíróság.
Elfogadták a molynak szavát.
Azóta is ő nálam lakik,
a ruháimból táplálkozik.

Öt éves voltam és falun
nagyszüleimnél laktam.
Náluk voltam boldog
kiktől szeretetet kaptam.

Húsvét reggel volt és
az udvarba gyülekeztünk.
Szent misére voltunk útba
mert a jóra törekedtünk.

Már eleve tudtam hogy ez
nem egy közönséges nap volt,
mert napfényes, kék
és tágas volt az égbolt.

Aztán reménnyel telt, lelkes
szemekkel körülnéztem,
hol a kapu mellett csodát
láttam az arany napsütésben.

Ámultam mint a tiszta fényben
virágozott egy dicsős orgona bokor,
mely a feltámadás alkalmával
illatos, élénk, és illő virágcsokor.

Miután felállították a tribünt
és az ülések emelkedő sorokban fel lettek szerelve,
élénk előtetőket és napellenzőket akasztanak fel,
és hosszú, keskeny szőnyegeket gördítenek ki.
A csempézett teret utoljára leseperik,
és színes korlátokat állítanak fel mely a tribünt
elválassza a tér többi részéről.

Hintók érkeznek melyek leadják a vendégeket, de
zászlók és lobogók ernyedten lógnak a falakon
a délutáni hőségben, amint a népség kiszáll
a járművekből. A ruhájukat felemelik,
és a lábukat óvatosan helyezik egymás elé
mielőtt lelépnek a tér csempészetére.
Elegáns lovagok és szolgái készen állnak hogy
a méltóságteljes señorákat a helyükre vezessék,
megfontoltan rendezve rang és tekintély szerint.

Az izzadt méltóságaik között jeles hölgyek ülnek
kik drága szövetekből szabott ruhákban vannak öltözve.
Széles gallérok díszesen ékesítik a gyöngy hímzéses
viseleteket, miközben a hölgyek legyezik magukat
kidolgozott legyezőkkel melyek épp oly cifrák
mintha páva tollból készültek volna, de a hölgyek közt
igazi szépség ritka, ha egyáltalán is előfordulható.

Egy néger szolga fiú, nem több mint tizenkét éves,
szépen öltöztetve, és púderozott parókával a fején,
mozdulatlanul és fegyelmezetten áll ülő úrhölgye mellett,
de a sötét pupillái a szeme fehérjében minden
irányban cikáznak, mert nem tudja elrejteni
csodálkozását és ámulatát. Ha valaha is voltak álmai
Afrikáról akkor már rég elfelejtette, mint a kopott ruhát,
melyet az ember gondtalanul félredob.

Miután az utolsó heraldikával díszített hintók leadták
a későn érkezett vendégeket, a trombiták harsona szava
bejelenti a király és királynő érkezését, kik lassú és kimért
léptekkel jönnek ki a palotából egy impozáns menetben.
Mindenki fel áll, és mint egy hangon, felségeiket éljenezik.
Miután a királyi pár leült, a vendégek követik példájukat.
Kezdődjenek az ünnepségek, mert még egy hosszú
és meleg éjszakával állunk szembe!

A csorda ügetve halad
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.

Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.

Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.

Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.

Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.

Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -

egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.

Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.

Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,

de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas

irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.

A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.