Született és hithűvel telt magyar vagyok a történelmünkbe…

(leoninus)
Magyar a szód, mondják a fülembe… magyar a szód, mondják bele a szemembe…
A némaságnak bennem nincsen otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Én teljes magyar ember vagyok, igy neveltek, így tanítottak… ki más… ti igy haltok?
*

(Senrjon trió)
Bakó velem nem tárgyal,
Akkor se, ha bárd van kezébe!
Halál, érdemem?

Volt, hogy kivégzőosztag
Sorba állt és már csak úgy lőttek.
Magyart ölni jó?

Tán’, rám rivallnak = magyar!
De én biz’ nekik ellenállok!
Én: magyar vagyok!
*

[Kínai: 27 szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa (x = végtelen)]
Magyarul:
Élni akarok!
Magyart tettem társamul!
Mért’ támadnak... agyalok,
Pedig nem csalok!
*

(Tíz szavasok)
Van nekünk királyi koronánk,
Ezer éve István király hagyta ránk.

Van nekünk magyar hazánk,
Nagy királyunk, ezer éve bízta ránk.

Van nekünk fölséges magyar lelkiségünk,
Ehhez társul magas szintű eszmeiségünk.
*

(Apeva)
Mi
Mindent
Megértünk!
Nagyon adja:
Eszmeiségünk!
*

(HIQ)
Kalapom,
Magyar! Lengetem…
Légy velem!
*

(Senrjon)
Mi együtt mindig
Csak magyarul beszélünk!
Ez anyanyelvünk!
*

(leoninus)
Magyar a szó, amit suttognak a fülembe… magyar a szó, jó, ha mondják szemembe…
A néma szónak bennem nincsen semmi otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Ízig-vérig magyar ember vagyok, igy neveltek föl, tanítottak… ki más… majd igy halok.

Vecsés, 2024. május 21. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában,
önéletrajzi írásként.

Hétköznapi pszichológia…

Társsal a magány, zsákutcába bevezetett,
És nem emlékszik ember, mikor is nevetett…
Kapcsolat már elvesztette... míves veretet.

Hajdanán-danán szép volt minden, tán’ túl szép,
Akkor még volt szeretet... immár álomkép.
Kikopott azonban már minden, amire mi büszkék voltunk,
És mindent felőrölt ez a hosszú, kegyetlen életharcunk.

Minden nappal, csak süllyedünk a délibábos öregségbe,
És távolodunk egymástól a délibábi messzeségbe.
Mára már kiveszett a puszilkodás, másik keze megfogása,
Finom és szép szavak… nincsenek, folyik is már a korrodálása…

Beszélgetni? Hát az már nem megy, a sértődöttség előre vonul,
Ebben aztán, a maradék együttérzés, véglegesen lekonyul.
A baj csőstől jön, nincsen akadálya, lassú öregségnek a sámfája,
A bajok meg, a világért sem kerülnek el, ide-nyíl az úttáblája!

Nekem mélyen alvó tippem sincs, hogy milyen lesz az életvég,
Ilyen vénséges korban, már mit sem számít a mellszélesség.
Öregen már úgy tűnik, büdös a légfrissítő is,
Semmi sem jó már, mert marad az öregség… biz', csakis!

Vecsés, 2009. október 7. – Kustra Ferenc József- íródott bokorrímes versformában.

Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!

Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…

Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.

A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.

Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…

Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.

Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Apám beképzelt és arrogáns volt,
állandóan járt a szája.
Azt hirdette hogy ő zseni,
hogy mindenki őt megcsodálja.

Megcsalta az anyámat,
a nőkkel tiszteletlenül bánt,
de önmagával szemben
tiszteletet megkívánt.

Ha mertem vele különbözni.
rettentően pipás lett.
-Én hozzád képes isten vagyok –
volt a durva felelet.

Az árnyékában nőtem fel,
Csak ő volt aki szóhoz jutott.
Mindenről volt véleménye.
Akadt-e ki többet tudott?

Voltak akik imádták,
de épp annyian kizárták.
suttogtak hogy pedofil,
akár ínycsiklandó krokodil.

Kihaltak a barátai,
más ritkán állt szóba vele.
halálra itta magát.
Áldja Isten, egye fene.