Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. -
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
- A föld most olyan rideg puszta rom -
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!

"Édes apám, talán elférünk."
Ő hosszakat lép s némán számol,
Én a nyomában.
Sirkert kell a családnak: mérünk.

Hol kelni szoktak friss palánták,
Meleg ágyaknak közelében,
Vetik külön majd
Az Ady magvak hideg ágyát.

Házközeles, fekete földben
Mérjük a sírkert szélét, hosszát.
Négyen leszünk csak,
Kik idehullunk örökölten.

Dús földön és kevés kalásszal
Értük el a mérésnek őszét,
Az apám lép, lép
Reszkető lábbal, esti lázzal.

Százszor és százszor újra kezdi,
Már száz sírra eleget lépett,
De hátha, hátha
S bús lépéseit megnöveszti.

Ez a föld, ha maggal beszórta,
Emlékszik rá, áldott volt mindíg,
Kereszt keresztet
Ért itt nyáron husszorozódva.

Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?

"Édes apám, talán elférünk."
Este van, ő tünődik, hallgat
S az alkonyatba
Beleveszünk, sírkertet mérünk.

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl:
Egy, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényjén
Jajgat és sír elpusztúlt reményjén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők! durva bércek! szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik régen jó barátim voltak,
Még felkőltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh, miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja,
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Rózsim, aki sorvadó ügyemnek
Még egy élesztője volt,
Rózsim is, jaj, gyászos életemnek
Fájdalmára már megholt.
Már te nyugszol, drága lélek,
Én pedig még elhagyatva élek
Ennyi zaj, jaj, baj között.
Ennyi zaj, jaj, baj között. -

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekbe lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abba tán a főldesúri jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőbe helyt fogok.
S e szigetnek egy szögébe,
Mint egy Russzó Ermenonvillébe,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet,
A Természet majd az Értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt egy Másvilágba,
Egy nem esmért szent magányosságba
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg: e setét erdőbe
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időbe
Fellelik sírhelyemet;
S amely fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále lészek.

Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.

Fakóan szirma ne omoljon:
Piros virág volt: pirosoljon.

Panaszra is görbülhet szája,
De rugja meg azt, aki szánja.

Komédiázzék, hogy ő elvet
Egy-egy megtagadott szerelmet.

S ha térdelve mondja imáját,
Pattanjon föl, mások ha látják.

Ha hisz és vár, remél és retten,
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

Ha szivébe kétségek szúrnak,
Zengedezzen hitet az Úrnak.

Sohse legyen asszony bolondja
S ha él-hal érte, meg ne mondja.

Ha futó csókra űzi ösztön,
Százszor ájuljon, esküdözzön.

Inség, betegség hogyha dúlna,
Járjon-keljen, mintha vidulna.

S Halál ha cirógatja csontját,
Farsangolón járja bolondját.

Ellenségeit udvarolja,
Mintha aggodalma se volna.

Krisztus tréfából se vezesse,
Akik szeretik, ne szeresse.

S ha az Élet már összemarta:
Jött a Halál, mert ő akarta.

(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)