Pendül a lágy hang
Rezonál a fa,
Feszített húron
Zümmög egy ima.
Zenélő szólam
Ritmusa érik,
Gitáros szeme
Mosollyal fénylik.

Lüktet a sétány
És pezsdül a terc,
Festi a kedvet
Pár pianó-perc.
Dallama színes
Fülekbe mászó,
Lélekbe csorog
Szívekkel játszó.

Mennyei szikra
Pattog a korzón,
Misztikus ének
Elbűvöl olcsón.
Pár fitying koppan
Kopott kalapban,
Gitáros arca
Kicsit zavarban.

Zsongó a vastaps,
Napsugár idő.
Szép muzsikája
Álmokat szövő.
Reményre buzdít,
Emberi jóra;
Hallgass szívedre,
Isteni szóra.

Békés az utca
A szürke kövön,
Röppen a galamb,
És száll az öröm.
Pihetoll libben
A fejek felett,
Angyal szárnyáról
E dalba esett...

Hangulatos délután
Báját hinti az utcán.

(Bokorrímes)
A fránya őszi szél be akarja rúgni az ajtómat,
Nyitott ablakomban meg a függönyt letépné a huzat!
Ablakom be is kell csukom, mert a függöny drága,
Gyertyám meg ábrákat festeget a meszelt falra.

(HIQ)
Írok a
Papirra verset.
Őszi táj…

Zörgő szél
Bántja ajtómat!
Őszi táj…

Sötétül
Az este… ábrák.
Őszi táj…

(3 soros-zárttükrös)
Az ősz erősen aktiválja magát.
Magányosan vívja heves-vad harcát…
Az ősz erősen aktiválja magát.

Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves,
Látszik az ajtómhoz egy kicsit sem kedves…
Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves.

(senrjon)
Az előbb, ablakomon
Már hűvöske jött be. Jézusom!
Őszi már a táj…

Szálkásak már a padok
Homok repül, homokozóból.
Őszi már a táj…

(tíz szavasok)
Úgy tűnik nem ismeretlenbe vágyik!
Marad itt bőszen, gyönyörű változásig.

Mindenre ráteríti az új szín világot,
Elhozza a színes másságot!

(leoninus)
Halottak napjára már avar is kialakul, őseinkhez fájdalmunk ezen gurul…
Aztán később az ideért fagy a nedves szőnyeget keményíti, jó, hogy nem fáj neki…

Vecsés, 2024. augusztus 7. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Míg ezen versemet írom… sőt, vastagszik.

(Septolet)
Utcán hó,
Ablakpárkányon jó,
Gyerekeknek jó,
Szánkózható hó!

Jégvirág üvegen,
Látás kellemetlen,
Sőt, lehetetlen.
*
Száz méterre vonat,
Kiad füttyhangokat,
Tetején vastag hótakaró,
Lehulló.

Hó, hulláskor neszez.
Kötelez
Valakihez.
*
Vendégem jött régen látott,
Emlék… mállott.
Vágyott,
Osztott,
Írott.

Idefele, recsegett hó…
Kandalló!
Hősugárzó…
*
Vonat füttyentés hallik,
Állomáson, hó vastaglik.
Beszélgettünk,
Meséltünk…
Cseréltünk.

Nagy füles-sapkádban,
Már mennél hóviharban?
*
Állomás tornácán
Vonatra várván,
Hóvihar tálcán…

Hó esik,
Recseglik,
Vonat késik?
Itt volt… emlékszik?
*
Régi ismerősöm Marinka,
Örültem látva…
Kikísértem kapuba.
Ment nagy hóba…

Hó,
Nem műhó,
Elcsússzantó…
*
(3 soros zárttükrös)
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba,
Jólesett énékem fehér vastag hó, recsegő-szép zaja…
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba.
*
(Sedoka)
Kicsit esik is.
Engem nyugtat hóesés,
Serceg, hallani mesés.

Ég, hullajt pelyhet.
Fönntartja a recsegést,
Hallgatom… ezt a mesést!
*
(Tízszavas)
Hó, mint ismeretlen angyal, repdes szépen,
Nem csúsztam el jégen…

Vecsés, 2020. október 30. – Kustra Ferenc József- írtam: ismeretlen szerző a „Hóesés neszez” c. verse átirataként.

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.

Öreg idő. Mi lenne, mondd? Ha szunnyadnál kicsit néha,
S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?
Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,
s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.

Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,
nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.
Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha
oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.


Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,
nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.
Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet
úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.

Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!
De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.
Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,
Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.


Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,
s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.
Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet
őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.