Asztalomon egy majd’ végig-leégett gyertya még világít,
Fénye körülölel, érzékelem szeret, bizony nem ámít!
Olyan, mint egy lián, körbe ölel a hullámzó fénye,
Ez bizonyítja, hogy még velem van, ez a léte ténye.

Az idő megkerget, mert mindjárt fénytelen sötét lesz,
Gondolatban már búcsúzunk és egyedül nehéz lesz.
Nem lóg a nyakamban kényszer-nyomor, verset írok van ötletem,
De sötétben verset írni, görcsös, mint a kényszeres életem.

Még kell két versszak, de ne legyen semmilyen végzetes kényszerből,
Gyertyácskám még kicsit bírja, segít menekülnöm nagy kényszerből.

Így akkor hálás vagyok a kis lángvetőnek, utolját nekem lobogta',
Nem firkantgattam, írtam, picirike gyertyácskámnak kényszertelen hála…

Vecsés, 2016. április 2. - Kustra Ferenc József

Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.

Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.

Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.

Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.

Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.

Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.

Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.

Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.

Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.

Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.

Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.

Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…

Estéli csendélet tavasszal…

A holdtalan, vaksötét éjszaka, ráterül mindenre,
A nesztelen, zizzenéstelen csend lett a lételeme.
Hirtelen, messze ugatni kezdett egy rekedtes kutya,
És fogott! Mérges, könyörtelen hangja szerint, nem mulya.

Az eget eltakarja egy egybefüggő felhőalap,
Enyhe szél fúj és esőszagot hoz... sötét, beleharap.
Az esőszag egyre élesebb lett és kellemes volt,
A másik irányból fájdalmasnak tűnt… ló nyihogott.

Hirtelen kezdődött a vaksötétben az esőszitálás,
Aztán meglepetésként, leszakadt az ég… vizes zihálás.
Ebbe a láthatatlanságba, nem volt várható semmi más…

Kicsit nagyon elázunk, de nem baj, mert itt a tavasz.
Finom eső, finom sötétben… finom az új tavasz.

Vecsés, 2018. március 6. - Kustra Ferenc József

Felhők fagyott könnye hullik
elrejti a titkokat,
fedjük fel a rejtett mélyet
tisztítsuk le az utat.

Hullott hóból a kezünkkel
kis hólabdát formázunk,
lehajolunk és görgetjük
legalább most tornázunk.

Csinálunk egy hatalmasat,
majd egy kicsit kisebbet,
gurítsunk egy aprócskát is
biztosan a legszebbet.

Tegyük egymás tetejére
mind a három hólabdát,
fantasztikus, hisz olyan lett,
mint egy ember láss csodát.

Szénből csinálunk szemeket
répa lesz majd az orra,
kész is lett a hóemberünk
mint ha igazi volna.

Este a gangon, csak ülök én csendben, nem rombolom a rendet,
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…

A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…

Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…

A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.

A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.

A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!

Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…

Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…