Te karjaidba zárnál,
S én karjaidba vágyom.
Veled lesz világom
Teljes, mint verssorok
Ha költő folytatni képes
Mit lélegzete eresztett útnak.

Álltál ott és vártál,
S később engem várni
Többé nem hagytál.
Szerettelek.
Akkor Igazán,
S most talán mégjobban,
És holnapután ugyanígy,
De kezdete volt gyönyörnek legszebbike,
Amikor még nem beszéltünk,
nem ismertünk,
És akkor
És ott
Megfogadtuk szótlan...
És szakasztani nem lehet.
Nem lehet.

Ha próbáltam, vájta bőrünk.
'még kínok bolondjai lettünk
S én nem tudom, te hogy éreztél
Amikor már nem kérdeztél...
Én óceánt sírtam
És reméltem, hogy te nem.
De most szeretem azt hinni,
Hogy te is szeretsz engem...
Merem tudni, de csak kicsit...
Csak kicsit.

Nem próbálom többé,
De most megszakad a törté(...).

Kósza ábrándok mélységében reménykedve üldögélek, s ha kitekintek a valóságba, torz fájdalom mardossa szívem.

Mosolyal arcomon merülök el álmaimban, s ha kizökkenek, elmém a sötétség elvakítja. Zuhanok a sötét messzeségbe, az ördög csatlósai várnak rám nevetgélve.

Lelkem mi sajog, s ezer kés szurkálja, elmém mi megborult, a valóságot nem torelálja.

Jó lenne a pohár fenekére nézni, de a bánatom ez kicsit sem enyhíti. Ordítok legbelül minden egyes percben, haragszom a világra, miért ilyen sorsot szánt nekem?

Viselem a fájdalmat s tűröm a pofonokat, újra talpra állok minden alkalommal! Elmém tisztul s sebeim begyógyulnak, erősebb leszek minden alkalommal. Nincs mi megállítson, elviselek bármit, s a harc végén azt mondom, semmi nem volt mi megállít.

Már persze érthető a dallam
fülemnek,
tán nem is akartam
pedig megfakul az árva lélek
és ahogy mondom,
kérve kérve
mint egy fűszálon rigon
ezt a rím miatt írom
neked, ha érted
vagy találsz egy szélmarást,
ami a felhőkbe intene
de ne
de ne
maradj magadnak
vagy inkább sokasodjál
nem érted úgyse
hogy is lehetne másként
mit regélek
csak apró ajándék
gyepűlve talán
mint mikor egy
kisfiú nagyot talál
s ha már értette a szókat
csak így utólag
bizony-
lehet talán valami látomás
amibe repül egy
kavics
kicsit derül
akar, s takar
ahogy egy forgó szél amely elül
de fogadd észrevétlenül

Egy átlagos fiú, ki szeretetre vágyik,
Egy kicsit hiú, de ki nem hibázik?
A lány, kit szeret, jó barátja,
Nem szereti őt, ahogy a fiú kivánja.

A fiú fél, hisz látja, az igazság fáj,
De fátylat rája, hisz csak egy lány,
De szerelme izzik és fáj,
Mindaddig míg barátja a lány.

Ne legyél szomorú, ha már nem leszek,
csak nézz a tükörbe, és én ott vagyok.
Minden ismerős mozdulat, a mosoly, mit látsz,
egy kicsit engem idéz, hiszen benned élek tovább.

Simítsd végig arcod, és az én kezem simogat,
szemeidből ha könny pereg, akkor is ott leszek veled.
Töröld le a fájdalom drágakőként hulló cseppjeit,
ha elcsendesülsz, meghallod vigasztaló szavaim.

Ott leszek veled az élet zajos viharában,
vezetem tétova lépteid a helyes irányba.
Nézz fel, és lásd az éjszaka ezernyi csodáját,
a hunyorgó csillagokat, mint az ég lámpását.

Milliónyi fényes csillag, mint csoda, ragyog rád,
nyújtsd felé kezed, eléred, - hidd el! - csak rád vár!
Végtelen szeretetem feléd árad az éteren át,
lelkem őriz, mindig téged követ, bármerre jársz!