Idő 
Értékelés 
Értékelés Baktat az erdőben az őzsuta.
Lassan lépdel, mert kicsit tétova.
Csúnyán megtréfálta a természet.
Igen csak unja már az egészet.
Roppant furcsán néz ki az ő feje,
neki elöl nőtt ki mindkét szeme.
Csúfolja is őt az összes társa,
ezért nincsen neki jóbarátja.
No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.
Magam előtt mindent észreveszek.
Ha nem így lenne, akkor felbukok.
A hátrányból előnyt kovácsolok.
Lassan lépdel, mert kicsit tétova.
Csúnyán megtréfálta a természet.
Igen csak unja már az egészet.
Roppant furcsán néz ki az ő feje,
neki elöl nőtt ki mindkét szeme.
Csúfolja is őt az összes társa,
ezért nincsen neki jóbarátja.
No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.
Magam előtt mindent észreveszek.
Ha nem így lenne, akkor felbukok.
A hátrányból előnyt kovácsolok.
Belezümmög a fülembe.
Szemtelen nagyon őkelme.
Ez a szúnyog engem fáraszt.
Nyomjon le pár fekvőtámaszt.
Most elég nyüzüge fajta.
Be van esve a hóna alja.
Hogyha izmosodna kicsit.
Talán kibírná a pacsit.
Ha most adok neki egyet,
akkor többet már nem repked.
Hát inkább elhessegetem.
Hogy ne zümmögjön itt nekem.
Szemtelen nagyon őkelme.
Ez a szúnyog engem fáraszt.
Nyomjon le pár fekvőtámaszt.
Most elég nyüzüge fajta.
Be van esve a hóna alja.
Hogyha izmosodna kicsit.
Talán kibírná a pacsit.
Ha most adok neki egyet,
akkor többet már nem repked.
Hát inkább elhessegetem.
Hogy ne zümmögjön itt nekem.
A csorda ügetve halad
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.
Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.
Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.
Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.
Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.
Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -
egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.
Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.
Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,
de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas
irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.
A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.
Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.
Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.
Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.
Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.
Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -
egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.
Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.
Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,
de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas
irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.
A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.
Életmeditációt írtak a szerzők, versben és apevában…
Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.
Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.
Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.
Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.
Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…
Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.
Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?
Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…
Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.
Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.
Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.
Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.
Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.
Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.
Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.
Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.
Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.
Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”
Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.
Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.
Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.
Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.
Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…
Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.
Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?
Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…
Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.
Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.
Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.
Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.
Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.
Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.
Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.
Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.
Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.
Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”
Öregségemről… ez most vízióm?
Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?
A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.
Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?
Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?
Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.
Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.
Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.
Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.
Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?
Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?
Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…
Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’
Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?
A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.
Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?
Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?
Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.
Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.
Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.
Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.
Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?
Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?
Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…
Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’
