Idő 
Értékelés 
Értékelés Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
Hétköznapi pszichológia…
Rossz szavak, kusza szövevényébe ne keveredj,
Másokon, így hamisan, felül biz’ ne kerekedj.
Csúnya szavaknak liánnal átszőtt mocsarába,
Csak mást bántasz és belefulladhatsz mondókába.
A felnőtt ember napi kb. kétszázszor is lódít,
Mondják az ezt kutatók, eme kínos módit.
Rosszindulatból hazudni egyesen vétek,
Az ilyen nem kap feloldozást… ő bűnös lélek.
Hazugság is az, mi az életet részben mozgatja
Mert mindenkinek van, némi kis titkolnivalója…
Nem mindig célszerű mindent őszintén kimondani
Sőt van, mikor célszerű az igazságot titkolni.
Lehet hazugság kegyes
És tán lehet szükséges.
Lehet kicsinek tűnő hazugság,
Vagy romboló igazságtalanság.
Kiglancolni a szavakkal a mondanivalót?
Ettől a rossz mondat nem adja a jót, a valót.
Szavakkal rózsaszínre festeni a kék eget…
Hazugság, ha már megtörténik, igaz nem lehet.
Mondhatnám, hogy sohse hazudjunk, de azt mégsem lehet,
Kommunikációban tartsunk ésszerű mértéket.
Ha úgy van, hogy hiszel, akkor annak higgy, aki már látta,
Vagy annak, kin látod… problémakört emberséggel látja.
Van kinek csak pletykák, hazugságok vannak a szütyőjében,
Ha vele beszélsz, úgy érzed magad, mint sárkány bendőjében…
Még a szellő is olyan, hazug szóra, süvítve elszelel,
És téged, az igaztalan hazugság letaglóz, elmeszel.
Van, aki hazudik, de mestere a szónak,
Ő ki lélekből ellene van minden jónak.
Van ki mestere a szónak és folyvást hazudik,
Ő az kinek kívánjuk, hogy majd csak elkárhozik…
Igaztalan szó, mondat, erősen lélekölő,
Bár objektív igazság, ettől nem töpörödő!
A tudás információszerzésből növekedik,
De, ha a szó igaztalan, akkor megkövesedik.
Ki nagyon nagy bajban van, s még hazudnak is neki,
Lelkét a hazugság szú járja, ő ezt rettegi.
Ha hazugság van, nincs hit és nincs is bizalom,
Mert akkor vágtatsz, csalfa szavakon… siralom.
Legott, sipirc, mondhatnánk annak, aki nekünk lódít,
De ezzel nem biztos, hogy helyreállítjuk a módit.
Mikor elhangzik a hazugság, hátul kullog igazság,
Így lehet, sohse tudjuk meg mi is az alapigazság.
Ki nem mond igazat, az egy szűk meredélyen egyensúlyozva,
Szavai lelki terhét víve, más lelkébe belebarmolva,
Intézi az ügyeket, miket nem is tud… lehet, csak hallotta?
Aki meg áldozat… ő lelke a súlyos szót, nem óhajtotta!
Fent a sötét égen a szép telihold sohasem hazudik,
S ömlő fényéből az arcunkra ezüst fényálarc veretik.
A Nap, óh, ő meg maga az igazságos, ha erősen tűz!
Nagyot mondót, a sugarával jól megéget, és úgy elűz…
Vecsés, 2013. június 23. – Kustra Ferenc József
Rossz szavak, kusza szövevényébe ne keveredj,
Másokon, így hamisan, felül biz’ ne kerekedj.
Csúnya szavaknak liánnal átszőtt mocsarába,
Csak mást bántasz és belefulladhatsz mondókába.
A felnőtt ember napi kb. kétszázszor is lódít,
Mondják az ezt kutatók, eme kínos módit.
Rosszindulatból hazudni egyesen vétek,
Az ilyen nem kap feloldozást… ő bűnös lélek.
Hazugság is az, mi az életet részben mozgatja
Mert mindenkinek van, némi kis titkolnivalója…
Nem mindig célszerű mindent őszintén kimondani
Sőt van, mikor célszerű az igazságot titkolni.
Lehet hazugság kegyes
És tán lehet szükséges.
Lehet kicsinek tűnő hazugság,
Vagy romboló igazságtalanság.
Kiglancolni a szavakkal a mondanivalót?
Ettől a rossz mondat nem adja a jót, a valót.
Szavakkal rózsaszínre festeni a kék eget…
Hazugság, ha már megtörténik, igaz nem lehet.
Mondhatnám, hogy sohse hazudjunk, de azt mégsem lehet,
Kommunikációban tartsunk ésszerű mértéket.
Ha úgy van, hogy hiszel, akkor annak higgy, aki már látta,
Vagy annak, kin látod… problémakört emberséggel látja.
Van kinek csak pletykák, hazugságok vannak a szütyőjében,
Ha vele beszélsz, úgy érzed magad, mint sárkány bendőjében…
Még a szellő is olyan, hazug szóra, süvítve elszelel,
És téged, az igaztalan hazugság letaglóz, elmeszel.
Van, aki hazudik, de mestere a szónak,
Ő ki lélekből ellene van minden jónak.
Van ki mestere a szónak és folyvást hazudik,
Ő az kinek kívánjuk, hogy majd csak elkárhozik…
Igaztalan szó, mondat, erősen lélekölő,
Bár objektív igazság, ettől nem töpörödő!
A tudás információszerzésből növekedik,
De, ha a szó igaztalan, akkor megkövesedik.
Ki nagyon nagy bajban van, s még hazudnak is neki,
Lelkét a hazugság szú járja, ő ezt rettegi.
Ha hazugság van, nincs hit és nincs is bizalom,
Mert akkor vágtatsz, csalfa szavakon… siralom.
Legott, sipirc, mondhatnánk annak, aki nekünk lódít,
De ezzel nem biztos, hogy helyreállítjuk a módit.
Mikor elhangzik a hazugság, hátul kullog igazság,
Így lehet, sohse tudjuk meg mi is az alapigazság.
Ki nem mond igazat, az egy szűk meredélyen egyensúlyozva,
Szavai lelki terhét víve, más lelkébe belebarmolva,
Intézi az ügyeket, miket nem is tud… lehet, csak hallotta?
Aki meg áldozat… ő lelke a súlyos szót, nem óhajtotta!
Fent a sötét égen a szép telihold sohasem hazudik,
S ömlő fényéből az arcunkra ezüst fényálarc veretik.
A Nap, óh, ő meg maga az igazságos, ha erősen tűz!
Nagyot mondót, a sugarával jól megéget, és úgy elűz…
Vecsés, 2013. június 23. – Kustra Ferenc József
A II. Világháborúban Albionból…
1 rész
A megbeszélt találkozási időben értük ment a partra
Egy mentőcsónakkal, két erős tengeralattjárós katona.
Gerhard egy ejtőernyős kommandós volt kettő egyike,
És Rachael Bittings a másik, ki az Abwer ügynőke.
A búvárhajóban Gerhard ruhástól aludt az alsó ágyon,
Rachael szintén ugyanúgy, felöltözve, de a felső ágyon.
A motorzúgást túl üvöltő ’mormogó sziréna’ hangjára fölriadtak,
A búvár naszádban vörös fények villództak… látszott rajtuk... mind riadtak,
Majd igen rövid idő elteltével a diesel-motorok is megálltak.
A hajó pár pillanat múlva az órára dőlt igen enyhe szögben
S süllyedtek sistergés, buborékolás elfojtott zörejei közben.
A majdnem doromboló sziréna... ébredőknek úgy egyszerre megszűnt,
Az élesen csillogó fények helyére sötétvörös -halkan- került.
Kevésbé nagy süllyedés után az U-boot, pont vízszintesbe került…
Az emberek szótlan-mozdulatlanul, félve hallgatództak a sötétvörösben,
A feszültséget vágni lehetett… a várható, halál előtti csendességben.
Gerhard szeme beakadt a mélységmérő óráján a mutatóba,
Harmincöt méterre voltak… a víz felszíni alattot mutogatva.
Megtudta, hogy az U-181 -t, kilencven méter mélységig biztosra hitelesítették,
Meg azt is, hogy az Albioni létüket a britek valahogy ki-megneszelték.
Vagy nem tudták… de, nekünk mindig hatalmas volt a pechünk…
Közben… romboló tűnt föl, jött felénk, egyenesen nekünk.
Közelebb lépett Wolfgang Lüth parancsnok: kihallatszik... ne beszéljenek most,
Mert ezzel megzavarják s nagyon is zavarják figyelő hanglokátorost.
A csend lassan őrjítő némaságba csapott át
És az arcokból csak félelem tükröződött át.
Vecsés, 2017. január 1. –-Kustra Ferenc József- írtam: Joachim Peiper „Farkashajsza” c. kalandregénye ötletverskénti fölhasználásával, alloiostrofikus versformában.
1 rész
A megbeszélt találkozási időben értük ment a partra
Egy mentőcsónakkal, két erős tengeralattjárós katona.
Gerhard egy ejtőernyős kommandós volt kettő egyike,
És Rachael Bittings a másik, ki az Abwer ügynőke.
A búvárhajóban Gerhard ruhástól aludt az alsó ágyon,
Rachael szintén ugyanúgy, felöltözve, de a felső ágyon.
A motorzúgást túl üvöltő ’mormogó sziréna’ hangjára fölriadtak,
A búvár naszádban vörös fények villództak… látszott rajtuk... mind riadtak,
Majd igen rövid idő elteltével a diesel-motorok is megálltak.
A hajó pár pillanat múlva az órára dőlt igen enyhe szögben
S süllyedtek sistergés, buborékolás elfojtott zörejei közben.
A majdnem doromboló sziréna... ébredőknek úgy egyszerre megszűnt,
Az élesen csillogó fények helyére sötétvörös -halkan- került.
Kevésbé nagy süllyedés után az U-boot, pont vízszintesbe került…
Az emberek szótlan-mozdulatlanul, félve hallgatództak a sötétvörösben,
A feszültséget vágni lehetett… a várható, halál előtti csendességben.
Gerhard szeme beakadt a mélységmérő óráján a mutatóba,
Harmincöt méterre voltak… a víz felszíni alattot mutogatva.
Megtudta, hogy az U-181 -t, kilencven méter mélységig biztosra hitelesítették,
Meg azt is, hogy az Albioni létüket a britek valahogy ki-megneszelték.
Vagy nem tudták… de, nekünk mindig hatalmas volt a pechünk…
Közben… romboló tűnt föl, jött felénk, egyenesen nekünk.
Közelebb lépett Wolfgang Lüth parancsnok: kihallatszik... ne beszéljenek most,
Mert ezzel megzavarják s nagyon is zavarják figyelő hanglokátorost.
A csend lassan őrjítő némaságba csapott át
És az arcokból csak félelem tükröződött át.
Vecsés, 2017. január 1. –-Kustra Ferenc József- írtam: Joachim Peiper „Farkashajsza” c. kalandregénye ötletverskénti fölhasználásával, alloiostrofikus versformában.
