Hiába ölelsz,hűvösek az esték
hidegebbek már a hajnalok,
hiába szólsz már oly szelíden hozzám,
érintésedtől szinte megfagyok.

Hiába próbálsz jóvátenni bármit,
feledni nem tudom ,bárhogy akarom,
megbocsájtottam minden egyes bűnöd,
de elfeledni már sohasem tudom.

Mellettem voltál tűző napsütésben,
hajadban láttam a sárguló kalászt,
két karodban a nyárfa ölelését,
mit elvitt egy viharos nyári délután.

Hirtelen jöttél mint egy nyári zápor,
s viharként tépted szét minden álmomat,
s most ,amikor már feledni tudnálak,
most tőlem szeretnéd holnapjaidat?

Menj vissza oda ,hol eddig boldog voltál,
hisz velem boldog már nem lehetsz soha!
Menj oda,hol még lágyabbak az esték,
nálam már nem vár csak hűvös éjszaka!

Az én anyám úgy szeretett engem,
ahogy csak gyermeket szeretni lehet,
az én anyám úgy őrizett engem,
mint hűs tengerben egy apró gyöngyszemet.

Az én anyám oly szelíden óvott,
bár sokszor rossz voltam talán,
számára mi voltunk mindig
a napfény a dombok oldalán.

Az én anyám nem vádol most sem,
csak őrlődik értem csendesen,
nem szól, de szemében látom
miattunk reszket két keze.

Az én anyám miattunk élt csak,
miattunk könnyes két szeme,
bár nem szól,de megtenne mindent,
hogy boldogabb legyen gyermeke.

Az én anyám sosem volt gazdag,
kincseket adni nem tudott,
de mindent feladna értünk
amiért eddig dolgozott.

Az én anyám sosem várt semmit,
csak arra kért,mindig jó legyek,
s jól tudom, bármi is történt,
mi vagyunk most is mindene!

Hogy szeresselek ha nem engedsz szeretni?
Régen megfagyott jégbe zárt szíved,
hogy olvaszthatnám fel testem melegével,
hisz nem engedsz engem magadhoz közel.

Hogyan érezzem tested érintését,
ha megfagyott benned minden érzelem?
Hiába érzem csókod ,ölelésed,
azt ,hogy szeretlek ,észre sem veszed.

Hogy öntsek lelket, s új erőt szívedbe
ha fagyos kezeddel eltolsz hirtelen?
Bár te is szeretnél,titkon én is érzem,
hisz nekem már te vagy régen mindenem.

Hogy feledtessem, mi belülről éget,
s mit elfeledni vágyol szüntelen,
hagyjam magam is jéghegybe zárni?
Hiszen nélküled már én sem létezem.

Hogy olvasszalak fel testem melegével,
hogy újra érezzem jégbe zárt szíved?
Engedj szeretni!Hisz titkon te is érzed,
nélkülem már csak félig létezel!

A kopár füvön sétálok lassan,
s a régi múltra gondolok.
amikor itt jártunk ketten.
s szemem sarkából könny csorog.

Akkor még zöld volt a fű is,
a nap is melegen sütött,
akkor még boldogok voltunk,
s most könnyeimmel küszködök.

Akkor még azt ígérted nékem
örökké engem szeretsz,
s ezernyi bókkal, öleléssel
elraboltad a szívemet.

De egy borongós őszi reggel
sárba tiportad lelkemet,
dühöngő vulkánként kitörve
összetörted a szívemet.

Azóta kopár a fű is,
lelkem is kihalt,és sivár,
nem tudok szeretni többé!
Nem is kell többé senki már!

Anya! Az arcod oly forró most,
láz rózsák gyúlnak arcodon,
nem szólsz,csak ott fekszel némán,
s én önmagamat vádolom.

Ha néha-néha rossz voltam hozzád
arcodba temetted két kezed,
nem szóltál semmit,elfordultál,
hogy ne lássam hulló könnyedet!

Anya hidd el,már rég megbántam
hogy nem fogadtam szót teneked,
nem hittem néked,hiába intettél,
míg nem gyűltek felettem sötét fellegek!

Megbántam százszor,de már késő!
S hogy neked is fáj, azt jól tudom!
S hogy mellettem vagy mindenáron,
meghálálni sosem tudom.

Anya kérlek, ne hagyj itt engem!
Ezentúl hallgatok reád!
Hisz te vagy az egyetlen a földön,
ki szeret,és mindent megbocsájt!