Ábrándok, melyek úgy
szállnak messze
életünk múló színpadán,
mint a légtérbe eregetett
gomolygó füstkarikák.
Valahol eltűnnek az égen,
s nem látunk semmit se már,
csak felhőket, melyek összegyűlve
felettünk suhannak át.
Nem is oly rég még azt hittük,
hogy színesebb lesz a világ,
s cikázó napfény sűrűjében
megélünk annyi csodát.
Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,
elég egy szemvillanás,
s dühöngő villám tépi széjjel
álmaink fénysugarát.
De te ne búsulj.
Ne csüggedj még el!
Nem érhet annyi csapás,
hogy eldobj magadtól annyi szépet,
amely még várhat reád.
Tudom: most mardos a kétség,
s nem tudhatod, hogy mi vár,
de mindennap tartogat valami szépet!
Hidd el! Még száz csoda vár.

Amikor tűző nap hevében valami árnyékot kapok,
olyankor én is úgy érzem, hogy lesznek holnapok.
Amikor meleg van, és szellő simít a vállamon,
olyankor én is szebb világról álmodom.

Amikor enyhe őszi szellő simít az arcomon,
s egy fuvallattól érzem, hogy milyen friss vagyok,
amikor színes levelek közt térdig gázolok,
olyankor úgy érzem, hogy boldogabb vagyok.

Amikor hűvös téli éjjel melegről álmodom,
s a tűz nyalábja lángot fest az arcomon,
amikor megfájdult szívekbe valami reményt adhatok,
olyankor úgy érzem, hogy sokkal jobb vagyok.


Amikor árnyékos ligetben sétálok veled,
olyankor úgy érzem, hogy van még őszinte szerelem,
amikor két szemedben látom, hogy mennyi félelem


van, mely téged aggaszt, s értem reszketel,
Amikor fáradt homlokodra egy csókot adhatok,
olyankor én is sokkal boldogabb vagyok.

Mit teszel, mondd, ha elkerül az álom,
s kínzó kétségek közt egyedül maradsz?
Hiába száll fel esdő kiáltásod,
nem hallják, csak a roskatag falak.

Hiába tör fel tested börtönéből
az az eltitkolt, fájó gondolat,
nem hallja senki segélykiáltásod,
és csak felszakadt fájdalom marad.

Tudod, a falak elnyelik a hangot.
Hogy halljam majd, ha bármi bántana?
Hiszen messze vagy. Olyan nagyon távol.
Csak a telefonban hallom hangodat.

Tudod, hogy mennék. Egyetlen egy szóra,
nem bánva semmit, ami itt marad,
súlyos láncomat magam tépném széjjel,
hogy ne legyen semmi, ami visszatart.

Ne titkold el! Hisz megérzem úgyis!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy anyai szívem ne sajogna érted,
s ne venném vállamra minden gondodat,

ha tehetném. De csak ember vagyok én is.
Olyan öreg, és olyan ingatag!
De hozzád fog szólni minden imádságom,
míg szívemben egyetlen dobbanás marad.

Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!