A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,
S szomorún bámul a hold az éjben.

A táj felett megültek
a vastag, szürke
fellegek
esett is kicsit
s fázósan közeledett
az este akkor
amikor találkoztunk
veled
valami mást kerestünk
mind a ketten
te igás lovat
én szeretőt
egyikünk sem az volt
aminek a másikat vártuk
és nem lobbant fel
egyikünkben sem
a rőzselángunk
miközben
egy asztal mint
sanda spicli bennünket
figyelt
tudtuk hogy
talákozásunk
nem lesz több ilyen
te kínodban nevettél
mielőtt felálltunk
nem szóltam én sem
nem tiltakoztam

hideg őszünk lesz
azt hiszem

A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.

A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.

Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.

Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.

Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.

Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.

Bolond a tanyán
rönkön ül merengve.
Csendes éjszakán
gondokat feledve.

Az ágon egy veréb gubbaszt,
alszik tán.
Csillagfényes este
egy süni botorkál.

A cigánysoron is
néptelen az utca.
Csak a Gazsi háza
van még világítva.

Beteg gyermekét
most nézte meg orvos.
Csak egy kutya vonít,
fekete a kormos.

Túl hét berken,
és túl hét akácsoron.
Vajúdik egy tehén
szalmás alomhelyén.

A tücsök ciripel,
messze száll a hangja.
Rá a tavibéka
felel kuruttyolva.

Csendes a táj végre,
éjfélt üt az óra.
Szólott a bagoly
még egy huhogóra.

Csizmáját a sötét éj
leveti és alszik.
Itt-ott egy-két falu
templomtornya látszik.

A nap felkel majd,
ha kell kakasszóra.
Új napra ébredünk,
nyári virradóra.

Fájdalmas hideg ül a kertemre,
fáim között sír, zokog a tél szele.
Éjfél van... bejön a hideg az ablakon,
sóhajom száll bús hajnalokon.

Szomorú asszonyom mellettem
vacog, fázik az éjben.
Vajas zsemléről álmodik szegény,
bús szívébe ágyazza e titkolt reményt.

Megpihenek hűs-forrás kebleden,
a végtelen hidegben csak reménykedem.
Hóhérként zörgeti ajtóm a szél is,
láncra vert szegénységben elgyengül a lét is.

Földhöz veri lelkeinket ez a nyomor,
és én - szegény balga - álmaim őrzöm a Poet-en.
Így kezdődött,
és itt érhet véget rút életem is.

Asszonyom csókjára
pirkadni kezd a hajnal.
Átkel a Tarnán a fagyos hóvihar,
sötét felhők nyomasztanak.