(Bokorrímes)
Magaddal hoztad a hideg iránti érdektelenséget,
Tömegkívánsággal kapcsolatosan... nemtörődömséget,
Meg a vizet nagyon keményre fagyasztó lelketlenséget?

(3 soros-zárttükrös)
Ó, te tél, előre törsz a téli hideg hídján,
Kíméleted nincs? Ennek Te rendesen vagy híján…
Ó, te tél, előre törsz a téli hideg hídján.
*
(Senrjon csokor)
Repülő lett az idő,
Nem számít kit akarunk, ő jő!
Ilyen ez a tél…

Már évek óta telet
Még csak nem is láttunk, most vajh’ lesz?
Ilyen ez a tél…

Azt a kacifántosát,
Mikor meg a naptárba megjött…
Ilyen ez a tél?
*
(senrjú csokor)
Csípős szellő itt
Játszik velünk, hideg hol?
Ilyen ez a tél…

Nem voltam senki,
Nem is lettem én senki…
Ködben, köd nélkül!

Mi sem szikrázik,
Ha nem párja a hideg…
Ha nincs, minek köd?
*
(haiku csokor)
November útja
Már beleér a jégbe.
Hószállingózás.

Rögök sötétbe
Burkolództak, megfagytak.
Erdő hóban áll.

Erdő, vastag hó
Alatt, mint ami kihalt.
Téli álomban…

Vecsés, 2020. március 5. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában!

Kopottas okker
November divat színe...
Gyorsan változó.

Szürke ködköpeny
Libeg a folyó felett...
Kettős állapot.

Padnak magánya
Ködbe rejti bánatát...
Álma párolog.

Árny és fény játék
Tócsának vizében ring;
Nyirkos szél pancsol.

Ősznek derekán
Szomorodott hangulat...
Elrozsdásodott.

Közben a világhírek a kiterjesztett háborúkról értesítenek…

Úgy kéne végre élnünk emberek… finom és rózsát markolók kezek...
És nem koszos, izzadó kezekkel, fegyvert markoló sérült kezekkel...
Nem kellenek kosok, mit kezdünk velük? Látva őket, kezet is mosok.

Vecsés, 2024. október 24. -Kustra Ferenc József

Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.

Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.

Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.

Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.

Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.

Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.