Idő 
Értékelés 
Értékelés Nap perzselte fű.
Árnyékban is izzadás.
Fullasztó meleg.
*
Járni erdőket,
Bebarangolni rétet.
Napfényölelés.
*
Ha letáborozunk, a tűzhöz gyújtóst kell hasogatni,
Ha tovább állunk a parázsra meg vizet locsolgatni…
Vigyázzunk az erdőre
Jövünk újra… jövőre!
Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József – íródott versben és senrjúban.
Árnyékban is izzadás.
Fullasztó meleg.
*
Járni erdőket,
Bebarangolni rétet.
Napfényölelés.
*
Ha letáborozunk, a tűzhöz gyújtóst kell hasogatni,
Ha tovább állunk a parázsra meg vizet locsolgatni…
Vigyázzunk az erdőre
Jövünk újra… jövőre!
Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József – íródott versben és senrjúban.
Ifjú, besorozott magyar baka,
Három napja volt a frontvonalba.
Neki még ekkor otthon járt az esze
Ifjú nején s, hogy mikor lesz gyereke.
A katona, rettegésben csak folyvást sikított,
Befogva a fülét, mint kölyökkutya vinnyogott…
Lőtték őket oroszok ágyúval, mindennel.
Harci repülők bombázták őket, repesszel.
Ő csak remélt, hogy hazamegy és álmodott az otthonról,
De a küzdelem már folyt, most értesült e szemétdombról.
Karpaszományos őrmester, szeretetből pofonvágta,
És mondta neki, küzdjön, mert a családja hazavárja.
Észhez tért a legény, a köd leszállt a szeméről,
Gyorsacskán lemondott, minden szép és jó eszméről.
Agya gyorsan figyelmeztette, szokjon a vészhez,
Aminek meg nem volt köze a normális észhez.
Küzdött a katona, lőtt, árkot ásott, robbantott,
Kényszerűségből józan-eszet összeroppantott.
Már messze volt a család, a születendő gyerek,
Nem voltak itt mások, csak egymást lövő emberek.
A katona remélt, álmodott a küzdelem szünetében,
Hogy otthon van, s fejét simogatja a neje az ölében.
Tudta jól, hogy ez a küzdelem nem az övé és nem csak ma,
Amit hitt; harcolni, küzdeni kell, ezt kívánja a haza.
Vecsés, 2012. december 22. – Kustra Ferenc József
Három napja volt a frontvonalba.
Neki még ekkor otthon járt az esze
Ifjú nején s, hogy mikor lesz gyereke.
A katona, rettegésben csak folyvást sikított,
Befogva a fülét, mint kölyökkutya vinnyogott…
Lőtték őket oroszok ágyúval, mindennel.
Harci repülők bombázták őket, repesszel.
Ő csak remélt, hogy hazamegy és álmodott az otthonról,
De a küzdelem már folyt, most értesült e szemétdombról.
Karpaszományos őrmester, szeretetből pofonvágta,
És mondta neki, küzdjön, mert a családja hazavárja.
Észhez tért a legény, a köd leszállt a szeméről,
Gyorsacskán lemondott, minden szép és jó eszméről.
Agya gyorsan figyelmeztette, szokjon a vészhez,
Aminek meg nem volt köze a normális észhez.
Küzdött a katona, lőtt, árkot ásott, robbantott,
Kényszerűségből józan-eszet összeroppantott.
Már messze volt a család, a születendő gyerek,
Nem voltak itt mások, csak egymást lövő emberek.
A katona remélt, álmodott a küzdelem szünetében,
Hogy otthon van, s fejét simogatja a neje az ölében.
Tudta jól, hogy ez a küzdelem nem az övé és nem csak ma,
Amit hitt; harcolni, küzdeni kell, ezt kívánja a haza.
Vecsés, 2012. december 22. – Kustra Ferenc József
Ifjú, besorozott magyar baka,
Három napja volt a frontvonalba.
Neki még ekkor otthon járt az esze
Ifjú nején s, hogy mikor lesz gyereke.
A katona, rettegésben csak folyvást sikított,
Befogva a fülét, mint kölyökkutya vinnyogott…
Lőtték őket oroszok ágyúval, mindennel.
Harci repülők bombázták őket, repesszel.
Ő csak remélt, hogy hazamegy és álmodott az otthonról,
De a küzdelem már folyt, most értesült e szemétdombról.
Karpaszományos őrmester, szeretetből pofonvágta,
És mondta neki, küzdjön, mert a családja hazavárja.
Észhez tért a legény, a köd leszállt a szeméről,
Gyorsacskán lemondott, minden szép és jó eszméről.
Agya gyorsan figyelmeztette, szokjon a vészhez,
Aminek meg nem volt köze a normális észhez.
Küzdött a katona, lőtt, árkot ásott, robbantott,
Kényszerűségből józan-eszet összeroppantott.
Már messze volt a család, a születendő gyerek,
Nem voltak itt mások, csak egymást lövő emberek.
A katona remélt, álmodott a küzdelem szünetében,
Hogy otthon van, s fejét simogatja a neje az ölében.
Tudta jól, hogy ez a küzdelem nem az övé és nem csak ma,
Amit hitt; harcolni, küzdeni kell, ezt kívánja a haza.
Vecsés, 2012. december 22. – Kustra Ferenc József
Három napja volt a frontvonalba.
Neki még ekkor otthon járt az esze
Ifjú nején s, hogy mikor lesz gyereke.
A katona, rettegésben csak folyvást sikított,
Befogva a fülét, mint kölyökkutya vinnyogott…
Lőtték őket oroszok ágyúval, mindennel.
Harci repülők bombázták őket, repesszel.
Ő csak remélt, hogy hazamegy és álmodott az otthonról,
De a küzdelem már folyt, most értesült e szemétdombról.
Karpaszományos őrmester, szeretetből pofonvágta,
És mondta neki, küzdjön, mert a családja hazavárja.
Észhez tért a legény, a köd leszállt a szeméről,
Gyorsacskán lemondott, minden szép és jó eszméről.
Agya gyorsan figyelmeztette, szokjon a vészhez,
Aminek meg nem volt köze a normális észhez.
Küzdött a katona, lőtt, árkot ásott, robbantott,
Kényszerűségből józan-eszet összeroppantott.
Már messze volt a család, a születendő gyerek,
Nem voltak itt mások, csak egymást lövő emberek.
A katona remélt, álmodott a küzdelem szünetében,
Hogy otthon van, s fejét simogatja a neje az ölében.
Tudta jól, hogy ez a küzdelem nem az övé és nem csak ma,
Amit hitt; harcolni, küzdeni kell, ezt kívánja a haza.
Vecsés, 2012. december 22. – Kustra Ferenc József
Adj nekem, poétának… bujdosós, végső menedéket,
Én nem várom még a halált, nekem megfelel az élet…
Élet jó... papírra sorokat karcolhatok,
És itt csak eggyel, a pennával harcolhatok…
Harc közben, néha torzak a betű alakok.
Verset írni bíz’ jó.
Vegyes gondolatiságban.
Egysíkúság, nem jó!
*
A leírt gondolat,
Örökkévalónak marad.
Utólag, javíthatsz.
*
Mások is olvassák,
Nekik kell, nagy élményt adni.
Pazar örömszerzés.
Lehet, hogy a világ baja elől pennádhoz kell menekülnöd,
De tedd! Főleg, ha tudod, hogy a rosszat így biztos elkerülöd…
Nagyon segít, ha gondolatok csak jönnek, nem kell erőlködnöd.
Ha még a Te tollad mártogatós
És a gondolatod, nem álságos,
A megfogant elme, biz' várandós.
Óh, Teremtőm, adj nekem poétának lehetőséget,
Hogy még olvasóimnak írhassak nagyon sok-sok szépet…
Hátha sikerül rájuk sugároznom a belső fényet…
Vecsés, 2016. április 1. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és HIAQ – ban…
Én nem várom még a halált, nekem megfelel az élet…
Élet jó... papírra sorokat karcolhatok,
És itt csak eggyel, a pennával harcolhatok…
Harc közben, néha torzak a betű alakok.
Verset írni bíz’ jó.
Vegyes gondolatiságban.
Egysíkúság, nem jó!
*
A leírt gondolat,
Örökkévalónak marad.
Utólag, javíthatsz.
*
Mások is olvassák,
Nekik kell, nagy élményt adni.
Pazar örömszerzés.
Lehet, hogy a világ baja elől pennádhoz kell menekülnöd,
De tedd! Főleg, ha tudod, hogy a rosszat így biztos elkerülöd…
Nagyon segít, ha gondolatok csak jönnek, nem kell erőlködnöd.
Ha még a Te tollad mártogatós
És a gondolatod, nem álságos,
A megfogant elme, biz' várandós.
Óh, Teremtőm, adj nekem poétának lehetőséget,
Hogy még olvasóimnak írhassak nagyon sok-sok szépet…
Hátha sikerül rájuk sugároznom a belső fényet…
Vecsés, 2016. április 1. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és HIAQ – ban…
Az élet nagyon, ördögien veszélyes dolog,
Néha rossz az tevőn úgy csinál, hogy ránk mosolyog.
Többnyire azonban, elfordul, púpos hátát mutatja,
Így fejezi ki, hogy mily’ valójában… jól megmutatja.
Aztán, van, hogy dühösen elengedi a kezünket, vicsorít!
Ember akkor lesz depressziós, migrénes és visítva sikít.
Erdőnek szélén, magányosan nő a nyárfa,
Mi meg ott lapulunk az élet tarsolyába,
Ami beázik, huzatos, lyukas, unalmas?
Tovább nem mondom, mert igencsak hosszadalmas…
Bevág az új nap?
Teli szájjal nevetni?
Visongani? Min?
*
Élet oly’! Milyen?
Küzdünk vele, csak folyvást!
Van depresszió?
*
Élet nincs velünk?
Tarsolyba kell lapulnunk!
Migrén is elég!
*
Nem vagyok nyárfa!
De erdőszélen lakok…
Egyedül ázni!
*
Esdésre, mosoly?
Folyton csak epekedek…
Kacagni? Miért?
Epekedve várjuk a harminckét-fogas mosolyát,
Esdve lessük szavát, ha este leveszi csizmáját…
Holnap reméljük, jó nap lesz, sok és nagy kacagással,
Örömünknek hangot adunk, teli-száj visongással!
Vecsés, 2015. május 9. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjú –ban…
Néha rossz az tevőn úgy csinál, hogy ránk mosolyog.
Többnyire azonban, elfordul, púpos hátát mutatja,
Így fejezi ki, hogy mily’ valójában… jól megmutatja.
Aztán, van, hogy dühösen elengedi a kezünket, vicsorít!
Ember akkor lesz depressziós, migrénes és visítva sikít.
Erdőnek szélén, magányosan nő a nyárfa,
Mi meg ott lapulunk az élet tarsolyába,
Ami beázik, huzatos, lyukas, unalmas?
Tovább nem mondom, mert igencsak hosszadalmas…
Bevág az új nap?
Teli szájjal nevetni?
Visongani? Min?
*
Élet oly’! Milyen?
Küzdünk vele, csak folyvást!
Van depresszió?
*
Élet nincs velünk?
Tarsolyba kell lapulnunk!
Migrén is elég!
*
Nem vagyok nyárfa!
De erdőszélen lakok…
Egyedül ázni!
*
Esdésre, mosoly?
Folyton csak epekedek…
Kacagni? Miért?
Epekedve várjuk a harminckét-fogas mosolyát,
Esdve lessük szavát, ha este leveszi csizmáját…
Holnap reméljük, jó nap lesz, sok és nagy kacagással,
Örömünknek hangot adunk, teli-száj visongással!
Vecsés, 2015. május 9. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjú –ban…
