Múltba visszanézőke… sokatmondó oximoronokban

(oximoronos leoninus)
Szembenézek az elmúlt évekkel, az elszalasztott lehetőségekkel…
Végig gondolom, mi mindent mulasztottam, az nem egyezett… mit akartam.
*
Az emlékek is sorban fakulnak, akarom vagy kicsit sem, életben igy tromfolnak.
Gondolom, mily’ elő emlékek maradnának… segítenének lelkem bánatának.
*
Emlékeimből jó, hogy vannak maradandók s ezek mily’ rondán lélekaggasztók,
Szembenézek múltbéli történésekkel s újból harcolok az idegességgel.
**
(Oximoronos senrjú)
Mint börtön éjjel…
Csendes, sötét, szép erdő.
Bagolyhuhogás.
*
Halottak napja,
Elmélyült csend ideje.
Harang boldog! Kong…
*
Bársonyos-hangú
Esővel támad, vihar!
Derűs jégeső!
**
(Bokorrímes)
Ő pár hónapja lett politikus, folyvást -hangoztatja: kormány majd bukik miatta…
Dicsekedve törtetett, mondta, nem veszi föl az EU képviselőséget… agyba…
Ötven évig voltam én bűnügyi nyomozótiszt… kialakult a szakvéleményem:
Ő akar miniszterelnök lenni... mása most fasiszta vezetőnek! Rettegésem!
(Közben képviselő lett, beszédjeiben-mesénkként támogatja... mind népességet,
De „nagy” elődje mozdulatai, mimikája, szóbeszédje: mutat ürességet!)
*
A Lordok háza úgy fog dönteni, hogy a nyolcvanöt éves korhatárt lejjebb viszik,
Ami ezentúl nyolcvan év lesz, hogy ez jó lesz-e, tudni… buta szavazók elhiszik?
*
Tegnapi diplomata ötlet, háborúban kezdjék tizenötnapos tűzszünetet!
Ez se különb elnöknél egy gané… hogy közben föl tudják fegyverezni hadsereget!
**
Kevés az olyan valós hatalombitorló diktátor,
Aki azt szeretetteli uralkodásra használó.
*
Szondi vásárláskor egy százdukátos aranytallérral fizetett,
Mire az eladó megkérdezte ezt tőle: "Jó uram, apród nincs?"
*
Ha egy nő meg akar tanulni vezetni, ne állj az útjába.
Ha mégis odaállsz és elüt, akkor Te leszel a hibása...

Vecsés, 2024. szeptember 27. -Kustra Ferenc József- íródott oximoronokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szókombináció. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.

Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.

Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.

Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.

Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet

új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.

Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.

Ott, a távoli réteken, hol
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.

Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.

Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más

mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.

Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.

Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.

S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.

Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!