Idő 
Értékelés 
Értékelés Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…
A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
A pennám nélkül
Félember vagyok végleg.
De nem akarom!
*
Tovább akarom
Használni, metszett lúdtollt.
Én ezt akarom!
*
Tollam jót akar…
Mit megmond! Írásba ad!
Fő az igazság.
*
Amit gondolok,
Híven, hűen rögzíti.
Jó barátként szánt.
*
Szinte már magam
Vagyok a metszett pennám.
Pacákat nem ejt.
*
Pennám szántásként
Mutatja bő sorokat.
Papír-szántógép!
Vecsés, 2020. június 2. – Kustra Ferenc – íródott; senrjú csokorban
Félember vagyok végleg.
De nem akarom!
*
Tovább akarom
Használni, metszett lúdtollt.
Én ezt akarom!
*
Tollam jót akar…
Mit megmond! Írásba ad!
Fő az igazság.
*
Amit gondolok,
Híven, hűen rögzíti.
Jó barátként szánt.
*
Szinte már magam
Vagyok a metszett pennám.
Pacákat nem ejt.
*
Pennám szántásként
Mutatja bő sorokat.
Papír-szántógép!
Vecsés, 2020. június 2. – Kustra Ferenc – íródott; senrjú csokorban
Ha dohányoznék, kanyar füstöt fújnék erre... csúnya világra…
Lenne még szögletes füstkarika... cigi csonkot dobnék mára.
De, hiába akarom, nem megy ebből semmi sem,
Én biz' nem dohányzom, ez nekem nem lételemem!
Egyenes uborka.
Disznóknak gumijátékok.
Áll az ész, csak nézek!
*
Én ezt találtam fel!
Füstből, szögletes karika.
Ma ezt várják tőlem.
*
Mai világ ilyen.
Gumikerekű paripa.
Van, mi határtalan…
*
Minek ezen a világon a cudar, káros szenvedély?
Gyötör magában ez az élet és csúszik, mint meredély.
Emberek, ismerősök, rokonok, mind... látom, hogy szenved!
Megfigyeltem a jóember kezét, mindenki elenged…
*
Elgennyesedett seb
Beláthatatlan kárt okoz.
Orvosnak kezelni.
Nem megmászható meredély,
Az önpusztító szenvedély.
*
Úgyis meredek lét,
Minek még nehezíteni?
Alkalmazkodni kell.
*
Sokféle indíték
A cselekedet rugója.
Új és erős rugó…?!
Kinek fontosak gyerekek?
Emberek nagyon szenvednek.
Vecsés, 2015. február 24. – Kustra Ferenc József
HIAQ és TANQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. [Én alkottam meg… (szótagszám, 6-8-6.) Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelvhez, mint a haiku! Eszmeisége ezzel együtt a haikuéval azonos]
Lenne még szögletes füstkarika... cigi csonkot dobnék mára.
De, hiába akarom, nem megy ebből semmi sem,
Én biz' nem dohányzom, ez nekem nem lételemem!
Egyenes uborka.
Disznóknak gumijátékok.
Áll az ész, csak nézek!
*
Én ezt találtam fel!
Füstből, szögletes karika.
Ma ezt várják tőlem.
*
Mai világ ilyen.
Gumikerekű paripa.
Van, mi határtalan…
*
Minek ezen a világon a cudar, káros szenvedély?
Gyötör magában ez az élet és csúszik, mint meredély.
Emberek, ismerősök, rokonok, mind... látom, hogy szenved!
Megfigyeltem a jóember kezét, mindenki elenged…
*
Elgennyesedett seb
Beláthatatlan kárt okoz.
Orvosnak kezelni.
Nem megmászható meredély,
Az önpusztító szenvedély.
*
Úgyis meredek lét,
Minek még nehezíteni?
Alkalmazkodni kell.
*
Sokféle indíték
A cselekedet rugója.
Új és erős rugó…?!
Kinek fontosak gyerekek?
Emberek nagyon szenvednek.
Vecsés, 2015. február 24. – Kustra Ferenc József
HIAQ és TANQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. [Én alkottam meg… (szótagszám, 6-8-6.) Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelvhez, mint a haiku! Eszmeisége ezzel együtt a haikuéval azonos]
Hétköznapi pszichológia… majd sírban sírva…
(Önrímes, négyszeres belsőrímes 3 soros zárttükrös, leoninusban írva)
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni,
Éltem próbálom perforálni… nem tudok sírva olvasni…
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni.
*
(10 szavas duó)
Magány, mint egy féktelenül megveszett,
Karmolász a hátamon… éppen eleget…
Mellkasomon a szőrt tépi,
Így már tudok sírni…
Magányban bárki?
**
(Anaforás, kétsoros duó)
Szinte tűz égeti lelkem, hogy magánytalan legyek,
Szinte nem adatik meg… erősek magány érzések.
[(Leoninusban, önrímesben írva)]
Szinte minden reggel letámad a magány,
Szinte már reggel érzem, egyrészem magány…
*
(Septolet duó)
Bennem él magány,
Miért? Talány?
Parányi talány…
Magányon nincs dolmány,
Minden foszlány,
Vagy dágvány?
*
Bennem élő magány,
Tőle bőr, vakarmány,
Így vagy úgy, koholmány?
Hitvány
Parány
Talány…
Irtvány?
**
(Anaforás, leoninusban írva)
Magányban hátrány, kerti munkában nincs dugvány…
Magányban múlt halotthalvány, szinte csak ősmaradvány.
Magányban a lét, a saját maga ellensége és szemét.
Magányban a szegénység, maga az unott keserűség.
Magányban a szerelem zöldtakarmány, ha jönne van elfogadvány…
Magányban jó lenne szerelem zálogjának, jönnél befogadványnak.
*
(„Selyemút” Huanxistra – Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7, 7 Rímképlet = aaaaaxa (x = végtelen)
Mocskos magány, megvesztél?
Végre(!) kényszerítettél?
Veszett magány, edzettél?
Veszett magány, elvettél?
Veszett vagy tán’(?), vetéltél?
Veszett! Erőszakos! Pfuj!
Mocskos magány: elmentél…(?)
*
(Anaforás, önrímes sedoka)
Úgy reggelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Magányt már nem akarom…
Úgy estelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Te ittléted akarom!
Vecsés, 2022. január 25. – Kustra Ferenc József
(Önrímes, négyszeres belsőrímes 3 soros zárttükrös, leoninusban írva)
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni,
Éltem próbálom perforálni… nem tudok sírva olvasni…
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni.
*
(10 szavas duó)
Magány, mint egy féktelenül megveszett,
Karmolász a hátamon… éppen eleget…
Mellkasomon a szőrt tépi,
Így már tudok sírni…
Magányban bárki?
**
(Anaforás, kétsoros duó)
Szinte tűz égeti lelkem, hogy magánytalan legyek,
Szinte nem adatik meg… erősek magány érzések.
[(Leoninusban, önrímesben írva)]
Szinte minden reggel letámad a magány,
Szinte már reggel érzem, egyrészem magány…
*
(Septolet duó)
Bennem él magány,
Miért? Talány?
Parányi talány…
Magányon nincs dolmány,
Minden foszlány,
Vagy dágvány?
*
Bennem élő magány,
Tőle bőr, vakarmány,
Így vagy úgy, koholmány?
Hitvány
Parány
Talány…
Irtvány?
**
(Anaforás, leoninusban írva)
Magányban hátrány, kerti munkában nincs dugvány…
Magányban múlt halotthalvány, szinte csak ősmaradvány.
Magányban a lét, a saját maga ellensége és szemét.
Magányban a szegénység, maga az unott keserűség.
Magányban a szerelem zöldtakarmány, ha jönne van elfogadvány…
Magányban jó lenne szerelem zálogjának, jönnél befogadványnak.
*
(„Selyemút” Huanxistra – Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7, 7 Rímképlet = aaaaaxa (x = végtelen)
Mocskos magány, megvesztél?
Végre(!) kényszerítettél?
Veszett magány, edzettél?
Veszett magány, elvettél?
Veszett vagy tán’(?), vetéltél?
Veszett! Erőszakos! Pfuj!
Mocskos magány: elmentél…(?)
*
(Anaforás, önrímes sedoka)
Úgy reggelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Magányt már nem akarom…
Úgy estelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Te ittléted akarom!
Vecsés, 2022. január 25. – Kustra Ferenc József
Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
