Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.

Mutass utat a félhomályban,
vezess. Fogd meg a kezem.
Ne engedj kavicsos útra lépni,
amely a talpam sérti fel.


Mutass utat, ha csípős csalán közt
járható utat keresek,
ne engedd azt, hogy összecsípje
hófehér, gyönge bőrömet.


Mutass utat, ha zord hidegben
meleg hajlékot keresek,
hol a lángoló tűznyalábok
felmelegítik testemet.


Mutass utat, ha sötétben félek,
s egy kicsit világíts nekem,
hogy lássam szemed, ha csillog,
Míg ölelésemben megremegsz.

Mutass utat a giz- gazok közt,
amely tehozzád elvezet,
Olyan sötét van: tudod, félek,
s nem találom a helyemet.


Mutass utat, hogy merre menjek,
s én viharos vággyal érkezem,
Tudod: mikor a karomba zárlak,
olyankor nem fáj semmi sem.


Mutass utat, és fogadj el engem,
hogy kísérhessem a léptedet,
s őrizlek, szívembe zárva,
mint a legdrágább kincsemet.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,
amikor mozdul a mutató,
és én csak várok magamba hullva,
nincs már több illúzió.

Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,
ma sem hiszem, hogy vége lesz,
magamban most is látom az arcod,
s hallom a lélegzeted.


Most is ugyan oly erősen érzem,
ahogyan fogod a kezem,
s míg távolodsz, szemeddel szinte
kétségbeesve keresel.


Én csak mosolygok integetve,
de könnybe lábad a szemem,
karom lehull, és feljajdul bennem,
miért nem maradhatsz velem?


Te sem hiszed, és én sem értem
miért kell harcolni nekem
egyetlen boldog ölelésért,
mit meg tudok adni neked.

Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,
s ezernyi gond, mi közénk áll,
de úgyis legyőzöm! Újra és újra,
bárhogy áll köztünk száz határ.


Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,
s túl a könnyfátyolon át,
szemed tükrében látom, érzem:
s tudom, hogy lesz folytatás!

Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,
magamban őrzöm arcodat,
benne vagy minden kis sóhajtásban
szinte hallom a hangodat.

Kacajod úgy él bennem most is,
akár egy bűvös kis harang,
mely tiszta hangjával elvarázsol
elűzve minden gondomat.

Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,
karomba fonva tartalak,
álmomban, pedig oly messze vagy már,
de hozzád fűz minden gondolat.

Lelkemnek minden mozdulása
akár egy bűvös láncolat,
hozzád csapódik, mint a faágak,
melyek a szélben hajlanak.

Itt vagy bennem és itt maradsz mindig
Míg magába zár az alkonyat,
de még ott is, a szívem kitárva
várlak: szeretlek kisfiam.