Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

De csak pár napos lehettem…

Lehetnék zápor áztatta illatos fű a mezei lépteid alatt…
Lehetnék heveskedő langy szellő, mi hátulról kócolja a hajadat…
Lehetnék mélyen a lélekbehatoló szód, ami igy hagyja el szádat…

Pár napos volt csak a kapcsolatunk és Te már el is hagytál…
Pár nap után, ígértél rozsdás kardot, amit otthon hagytál…
Pár nap után nem vagy és már csak múlt van… nekem ennyit hagytál…

Vecsés, 2024. október 29. -Kustra Ferenc József – Íródott: romantikus emlékezés csokorban, önéletrajzi írásként.

Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.