Rég elmúlt éjfél,
Kong álmatlanságomban
Telihold-hatás.
Gondolatot szavakba
Mondat-paplan takarja.

Már hajnalodik,
És pirkad az ébredés...
Horizontális.
Arany kör-hold kifakul,
Hófehérré alakul.

Új reggel ébred,
Kávé illata frissít...
Csészémben pancsol.
A pillanat szétfolyik,
Szó-erdőben bujdosik.

Vertikálisan
Nyújtott lesz mai napom...
Ásító inas.
Munkácsyra gondolok,
Estig majd elmotyogok.

Hétköznapi pszichológia…

(szakversben)
Látszólag asszimilálódik az ember,
Mert, ezt akarják hinni a többiek.
Lélekbe persze, hogy… ilyet nem mer,
S
Piszkálják a többiek, a fenegyerekek.

A sors majd, úgyis közbeszól, bekever.

Vecsés, 2017. június 4. – Kustra Ferenc József

Ma végleg elmentél Pista bácsi,
Én, akartam kiáltani; ácsi!
Fekete had kísért az utadon,
Volt ez, mint holló nász az ágakon.

Úgy szólítottál: „Édes Ferikém”.
Ez rezeg bennem, ez a szív zeném.
Fáj a csuklóm, kinek mutassam meg?
Csak úgy elmentél, hogy bocsássam meg?

Rokonok voltunk, bízom barátok,
Torkom összeszorul, nem sikoltok.
Könnyem kicsordult végső utadon,
Isten segítsen örök utadon.

Vecsés, 2000. április 18. – Kustra Ferenc József - Közeli családtagom volt és igen okos, nekem meg a TANÍTÓM!

Füstkarikákat eregetek, mik beleütköznek a földbe,
Közben meg meredve nézek az emelkedő, felszálló ködbe.

Lelkemben érzem, hogy levihetetlen lázban csak égek,
Lábaim, lüktetve, remegve, futást követelnének...
Nem is tudom, hogy van-e valamihez lelki vonzódás,
Vagy csak kínzó és folyamatos, már elunt várakozás,

A köd nem oszlik el teljesen, napsütést szűrve engedi át
Én a tétlenségben téblábolok, ebédem meg csirke-farhát.
Gondolkoznom is kellene, hogy a továbbiakban mi legyen,
De nem látok a jövőbe, lehetőség meg... semmi-végtelen…

A füstkarikák sem oldottak meg semmit, köd is részben, maradt.
Folytatom a céltalan merengést, fent a terasztető alatt!

Közben eszembe jutott, hogy az élet véges, mégis mi lenne,
Ha mégis megmutatnám, hogy lehetek még az élet kegyeltje.
Pár hónap és már elmegy véglegesen a köd, és meglátom, hogy
Előbukkan-e nap, az elvonult felhők mögött, tél meg elfogy.

Akkor majd kivirul a lelkem, derűsen nézek majd... világra,
Igyekezni fogok, megtalálom én a helyemet... világba…

Vecsés, 2014. december 29. – Kustra Ferenc József

Ifjú, besorozott magyar baka,
Három napja volt a frontvonalba.
Neki még ekkor otthon járt az esze
Ifjú nején s, hogy mikor lesz gyereke.

A katona, rettegésben csak folyvást sikított,
Befogva a fülét, mint kölyökkutya vinnyogott…
Lőtték őket oroszok ágyúval, mindennel.
Harci repülők bombázták őket, repesszel.

Ő csak remélt, hogy hazamegy és álmodott az otthonról,
De a küzdelem már folyt, most értesült e szemétdombról.
Karpaszományos őrmester, szeretetből pofonvágta,
És mondta neki, küzdjön, mert a családja hazavárja.

Észhez tért a legény, a köd leszállt a szeméről,
Gyorsacskán lemondott, minden szép és jó eszméről.
Agya gyorsan figyelmeztette, szokjon a vészhez,
Aminek meg nem volt köze a normális észhez.

Küzdött a katona, lőtt, árkot ásott, robbantott,
Kényszerűségből józan-eszet összeroppantott.
Már messze volt a család, a születendő gyerek,
Nem voltak itt mások, csak egymást lövő emberek.

A katona remélt, álmodott a küzdelem szünetében,
Hogy otthon van, s fejét simogatja a neje az ölében.
Tudta jól, hogy ez a küzdelem nem az övé és nem csak ma,
Amit hitt; harcolni, küzdeni kell, ezt kívánja a haza.

Vecsés, 2012. december 22. – Kustra Ferenc József