Merengve nézel az ablakon,
de nem látsz már túl a dombokon,
ott, ahol zöld-árnyas az erdő,
szelíden búg felette a szellő.

Hegyek ormán nyílik rőt virág,
s megcsillan azon a szép holdvilág,
Kárpátok ölében száll ott az ének,
Magyarok imái az égig felérnek!

Ezerévnyi sorsa hol jó, hol átkozott,
hunoknak vére elhullva áldozott,
vértezve indult olykor egy csatába,
viharral feszítse hitét keresztfára.

Ott, ahol a rónán délibáb játszik,
ott, ahol a Zselic néma könnyben ázik,
ahol hegedűszóra mulat a Magyar,
ahol emléket ölel a Dunakanyar.

Bércei alatt, mint hű kebel,
őriz, táplál és felnevel,
mint szerető gyermekét anyám,
úgy ölelsz magadhoz drága, szép Hazám!

Ezüst ruhát öltött a Hold,
Nemsokára kereket old.
Az éjszaka félig már holt.
Csillagokat homályba tolt.

Hajnal pírja dereng lassan,
Gyöngy csillan meg madár dalban.
Szellő leng mint könnyed paplan,
Illanó perc zizzen halkan.

A sötétség kékbe osont,
Nap sugara színeket bont.
Ég aljára fénycsipkét font,
Tarka réten harmatot olt.

Minden ablak tárva-nyitva,
Üde reggelt ház is issza.
Város, falu optimista-
Nem lesz ma nagy kánikula?

Cseppnyi pára illan gyorsan
Tikkadó föld marad szomjan.
Száraz felhőn a Nap lobban,
Tűzzel izzik a távolban.
Hőhullám front szinte robban.

Mint egy kar úgy óv a hegy.
Lent a táj sík, ám pár domb is van.
Hun, tót, dák, szláv nép él itt.
Dús a rét, és friss a víz.
Szép a völgy, és jó az íz.

Most itt nincs bús sors,
Old fel a bűnt, bajt mi bánt...
Nem lesz gát a múlt.

Áldd; mily szép e föld.
Hol jó szív, s tett van ott mind hont lel.
Nem kell a csel sem a per.
Itt mind csak nyer, nincs ki veszt.
Telt a kert, hol kéz nem rest.

Bár több nyelv szól itt,
De egy a sors mi ránk vár.
Nem hat ár e föld...

Ma már más szél fúj;
Ép ész kell, hisz kincs a társ-
Új tényt ír a kor.
Lásd a jelt, mert int a menny,
Vészt hoz a harc, s dúl a szenny.

Ne árts, és jót vess!
Egy az Úr és nem hagy el-
Út, s bölcs szer-e-tett!

Szellő szökken a víz felett
fodrot ereget,
Fáknak lombja eltakarja
Ragyogó eget.
Erdő mélyén, patak partján
folyik az idő,
Lélekbe száll természetből
az ősi erő.

Párás árnyék nyugalmában
a szív meditál,
Csakrák ívén kapu tárul
békét aktivál.
Úr temploma lombok alatt
A menny átölel,
Ima sem kell csak alázat,
Istenhez közel.

Mindenfelől föl... bánat és emberiségi bú tör föl…
Ember, beteges bánatba zuhan… rossz sors előzuhan.
A fronton hanyagságot előidéző… lövést hallott!

(Haiku)
Sűrű csend reped,
Rossz sors árnya lép elő.
Egy lövés dörren.
*
Bú emelkedik,
Emberiség zuhanás.
Lövés csendbe hull.

A bánatosnak szerelem épp’ nem jut, már nem idézi, már nem akut.
Vadászok nézik a varjak harcát, közben képzelik ennek másságát.
Sok fekete madár, mint ördög leple, emberi létnek enyészete!

(Hiaku)
Szerelem immár nincs,
Vadász néz varjukat némán.
Sötét már az égbolt.
*
Varjak közt nagy zaj van,
A szívekben néma vihar.
Nem jön már a holnap.

Az emberi fajt, sokszor számtalan kérdés roppantul vegzál… máskor…
Máskor a téves döntések rontják helyzetet, tévúton a lelkek…
Bármilyen vágyott a nap, még a halál is írat… misézik a pap.

(Senrjon)
A roppant ködös úton,
Kérdések rágják szívet, lelket.
Misézik a pap.
*
Sebekből kinő a hit,
Szív vezérel, nem a félelem.
Sarjad a remény.

Emberiség megváltozására lenne szükség… ó, ezen emberiség?
Tele a világ koholt vádakkal, meg persze rosszindulatú májakkal.
Kellő szükségek sincsenek érdemben kielégítve, harc meg ízibe…

(Kínai, csi-csüe versforma. 4×7 szótag. Rímképlet: a a x a)
Változni kell embernek,
Hazugság hull, mint pelyhek.
S a közöny mégis itt nyom,
Éhség, harc: mindez szívnek...
*
Kővé dermed... szívdobban,
Szél visít sárga porban.
Remény ül sápadt csendben,
Nap sír vértakaróban.

Éjjel látni ezüst csodát, Holdat meg a csillagokat, reggel elhullajtókat.
Hajnalban éled színesben nap, az még fényesebb, mindenki ébred… kesernyésebb.
Van, aki ekkor berúg, van, aki kirúg, van, aki belezúg… tehénke meg múg…

(Tíz szavas)
Éjjel ezüst Hold, csillag ragyog,
Hajnalban a szív fájva dobog.
*
Éj suttog, a csillag mesél,
Hajnal jön, minden másként él.

Vecsés, 2025. március 7. - Siófok, 2025. június 21. Kustra Ferenc József -Gránicz Éva- írtuk: kétszerzősnek, alloiostrofikus versformában.