Aki a bűnöm volt
akit dugdostam
magam elől is
akit szűkölve takartam
aki lidérc volt mégis
akit tört rácsok mögött
is akartam
akit szerettem
azzal álmodtam az éjjel

Egyszer már visszajött
hozzám egy lázas
éj sötétjében
egy álom volt csupán
akkor is
szoknyája lobbant
ahogy levetette
én csókoltam őt
kifulladásig
mindenütt
ahogy karjaimba vettem

Megtörtént ami
sohasem
szép asszonyteste
fölém magasodott amikor
vége volt s mielőtt eltünt
még gyönyörködhettem
benne
ujjongó hangjai
lázas ziháló janongásai
mint parázna angyalok
ébredésemig
kószáltak felettem

Elérhetetlenül messze vagy
kitárt
szívemmel
vártalak
kitárt ölemmel kitárt ölelő
karjaimmal
ziháló
vad kamasz-vágyakkal áldottalak
magamban
térdre hullva
a csodáid előtt
tested gyönyörű boltívei előtt
hol találkozik az
ébenfa s a márvány
ahol
zuhog
az igézet
jaj!szeretném én is, szeretném ha
szeretnének !
ha szeretnél?
de ma már hiába vágyakozom
az ölelésed után
hiába vágyakozom szeretkezésre
nem vagy !
messze vagy !
magam vagyok !
s az éjszaka jéghideg
a holdnak mint a pengeél
hasít a fénye
várlak még !
szeress még !
ölelj még !
mielőtt az
életünk
véget érne !

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk

Két falevél
az őszt hozó szélben
az élet fájáról lehullva
könnytelen, zörgő avarként
kapaszkodik a múltba.
Tegnap még fönn,
hűs árnyat adva
friss szellők zenéjén
vidáman kacagva
minden élőnek a reményt nyújtva
Ma révedezve.kérdik
- hová lett a nyár?
sodródnak kelletlen
a tölgy, a fűz
a nyár.
Saját fáját vesztve
új talajt keresve
idegen tájakon a két csatangoló
még egy kicsit élni .../akaró
míg/ eljön s hullni kezd a hó .

Térdre hullva hódolok
csodáid előtt
Kiálts rám ! mert égek
Bőrömön érdesre
szikkadt a láz
Kirepedezett számon
És szememből cseppenként
hull a vérem
Mint a könnyek !
Így akarlak ! Idegeim
lázas vágyat vernek
Gyönyörűségeidért
lázasan didergek
enném csókokkal
a szádat ,
kusza bozontjaidat ,
a vállad
s ölelnélek karjaimba
zárva
s úgy mozdulnék
veled az isteni táncba
hogy együtt vigyen minket
az égbe
az ölelés a gyönyör
bódult ritmusában
De messze vagyok !
Itt a falakon
lázas
éj csorog
s Te is messze vagy
Látlak e majd akarsz-e majd
mielőtt még meghalunk ?