A poéta estéje…

Mint vérvörös uszály, úszik esteledés... látóhatár felé,
Szép színeket bocsát ki, de látszik, örömét ebben nem lelé.
Mindenféle árnyalatra befesti a kísérő felhőket,
És kifesti az éjszakai viharos mulatságra őket.

Íróasztalomon van nekem, egy régi töltőtollam,
Benne vérvörös a tinta, mivel betűket rajzoltam.
Vérvörös tintával írtam hazafias és szerelmes verseket,
Mikor kész lettem, gyönyörködve, rögtön archiváltam is ezeket.

Ahogy az uszály felettem elhalad, úgy változik meg minden
Már nem is látom sötétben, nekem már a látóhatár sincsen…
A felhő eltakarják a csillagfény koszorút, így nem látom.
A hold is elbújik, hogy nem világít nekem azt igen bánom.

Szél nincs, csak ülök a nyitott ablaknál, stílusosan kell írnom,
Előveszem kalamárist, lúdtollam, ezeket nagyon bírom.
A lúdtollam szárnyaló gondolatok születéséhez engem segít,
Tenta meg, ahogy pacázik és a betűk megfaragását… kiékít.

Kinézve ablakon, keresem az iránymutató sarkcsillagot,
De az a sok fránya felhő, már felvette a zord, vihar-alakot.
Közben megjöttek az estéli, nemes és építő gondolatok,
Neki is állok verset írni, mert ezek nekem parancsolatok.

Vecsés, 2015. július 28. – Kustra Ferenc

Keressem múltamat? Még a jelenemet sem ismerem!
Múltba leledzik a jövő, de azt meg végképp nem sejtem.
Lehettem volna gazdag, de a sorsom ezt bizony nem akarta,
Csak éltem, napról-napra szegényen, élet jólétet takarta.

Álmodtam és sokszor és sokat, de gazdagságot nem sikerült,
Így még álmomban is szegényke voltam, éltem ebben kiterült.
Életemet úgy élem meg, mint mindennapi öldöklést,
És nem tudom, hogy mikor, miért rendezhetnék ünneplést?

Nem voltam bálba és orgiákban, pedig ezek vannak bőven,
Én ott csak eltévednék, mint a kiránduló az őserdőben.
Próbáltam, hogy kicsit tovább alszom, de mindez reménytelen,
Álmom eseménytelen, életem rendre eredménytelen.

Egyedül vagyok a világban, még az álmom sincs velem,
Rossz helyre születtem, itt nem is találom meg a helyem!
Éjszaka egyszer csak izzadtan felriadok és gondolkozok,
A sötétben és magányomban, izzadtan, nagyot álmodozok.

Vecsés, 2013. december 30. – Kustra Ferenc

A madarakról a télben…

Már hideg, ólmos,
Az estéli szürkeség.
Tyúkok, elültek.
*
Mert fagyot nyeltek
A szirmok, oly’ kemények.
Ritkák… madarak.
*
Zúzmarás a táj,
Cinkék tolla is fázik.
Tudott, jön a hó.
*
Kopasz ágakon,
Cinkék szeme villódzik.
Letört jégcsapok.
*
Hajnal zúzmarás,
Tájat, takaró fedi.
Cinke éhezik.
*
Bagoly, ül és néz
Szemét csípi a hideg!
Könnyezve éhes.
*
Kuvik ücsörög
Egy kopasz, havas ágon!
Varjú, másikon.
*
Károgó varjak
Húznak a szántás felé.
Mind, tollbundában.
*
A jeges földben,
A varjú csőr jó ásó!
A táj nem érti…
*
Varjak, őrségben
Szárnyalnak a rét fölött.
Ködben, tévedés…
*
Dér, szépen csillog
A kopaszos faágon.
Varjúk ülnek ott.
*
Fekete holló
Ül az elszáradt ágon.
Fehér háttérkép.

Vecsés, 2016. december 5. – Kustra Ferenc – íródott senrjú csokorban.

Hajnalban még derengett, de hozta dühöngő süket csendet…
Az öreg bálnavadász, "kis lukas" ladikkal halászni ment…
Lassan a hajnali napfény rávetődik a tóra,
Új napot nyit ez a kora hajnali, álmos óra…

Fiatalon tengeren élt, bálnára vadászott,
Még most az éjjel is csak a tengerről álmodott.
Hiába, megöregedett, csalódott, érzi hiányt,
Ő már vénember, nem ölelgethet fiatal leányt.

Az éjszakai szél reggelre csendesedett,
Pedig még nemrég nagy hullámokat kergetett.
Éjjel nem volt kapás, nem fogott halakat,
Pedig csalikat bedobott, még oly sokat.

Szemét csak mereszti vízfelszínre és a botjára,
Jók a csalijai, ámde még sincsen… nincs kapása.
Öreg, már egyedül él, kunyhójában senki már nem várja,
Egyedül lesz akkor, amikor eljön érte a halála.

Próbálkozik más csalival, az is eredménytelen,
A vízfelszín is, mint a szeme, bánattól fénytelen.
Ideges már és rángatja a botot, hátha rákap
A hal. Majd, ha vége lesz, őhozzá nem jön el a pap.

Később mikor a nap már oly magasan jár,
Látta vízben, egy méretes hal arra jár,
Nem volt éhes, meg még talán élni akart...
Az öreg meg nem vette észre zivatart.

A nagyon nagy szélrohammal nagy vihar érkezett,
Az öreg ladik nem bírta, jó nagyot vétkezett
És az alján a kis lyuk kitágult, nagyobb méretet vett fel.
Vihar elsüllyesztette az öreg ladikot, őrjöngéssel.

Vihar után a szomszédok mind a parton voltak,
Nézelődve várták öreget, drukkoltak… holtnak.
Ő már elment… többet nem jött haza…
Árva maradt... szegényes kunyhója.

Vecsés, 2014. július 19. – Kustra Ferenc

Jó idő elszállt,
Bősz hideg, karjába zárt.
Jeges reggelek.
*
Már elmosódó
A fény… csend uralkodó!
Reggel fagyni fog.
*
Esővíz folyik
Az ablakon, párkányra.
Reggelre megfagy.
*
Este sár-latyak,
Reggelre minden fagyott.
Koszos jégréteg.
*
Csipkés, jégkristály
Borítja reggelt… ereszt.
Közte, sok jégcsap.
*
Száguldó hóvihar
Jeges szelet terít ránk.
Reggel; kapucni.

***

Tán’ halál kopog,
Keményre fagyott ágon…
Jégcsapok sora…
*
Borostyán zöldjét
Keblére ölelte fagy.
Mini jégcsapok.
*
Kopasz faágak,
Rájuk rakodott hóval.
Jégcsapok lógnak.
*
Fagy, jeltelenül
Beborított már mindent.
Jégcsap gyártósor.
*
Égbolt égszínkék,
Fehér szín borítja tájat,
Jégcsap csöpögés.
*
Lengő, csipkedő
Szél olvassza jégcsapot.
Áradó folyók.

Vecsés, 2020. január 26. – Kustra Ferenc – Senrjú csokor a télről