Ma reggel a tükörbe néztem
és egy szörnyeteggel álltam szembe.
A szemhéja félig szemébe lógott, és
az egyik szem karikás, a másik duzzadt volt.

Haja ritkán, de kócosan
minden irányba mutatott,
és bajusza, szakálla száradt nyáltól
sápadt, laza bőréhez tapadott.

Később, megmosakodva és fésülködve,
reggeli és kávé után, újra a tükör elé álltam,
és lám, szemhéjam elég normálisnak tűnt,
a karika szemem alatt már csak enyhe árnyék.

A duzzadás is alig látszott. Hiába!
Az évek jelei halmazodnak - ketyeg az óra -
mert egy szörnyeteg lappang ráncos bőröm alatt,
melynek hegyesedik, és nagyon is lógni kezd az orra.

Színekre bontja a napfényt,
lenge szélben fodrozódik.
Réce legel a tó szélén,
terített asztal adódik.

Fűz borzolja fel üstökét
lepillantva a tópartra.
Felfedi madár rejtekét,
bizton nem így akarta.

Nád kaszálja a levegőt
szabjává érett levéllel.
Átugorva múló időt,
nem törődve késő ősszel.

Biccentek egyet a napnak,
szemnek lomb ad panorámát.
Itt bús gondolatok hagynak.
Köszön nékem egy üde virág.

Hát megnyugodott a lelkem,
itt elhagyta a gyötrő kín.
Természet. Örök szerelem.
Dús szépségével rám kacsint.

Kép:Saját

- Én a császár vagyok
és gombócot akarok!
Hallgassatok szavaimra,
és rögtön tálaljatok!

Az uralkodáshoz persze
nagyon keveset értett,
és bármit buzgón aláírt
mit írásban tőle kértek.

Hogy valami baja volt
azt tudta összes népe,
és mégis mint uralkodó
volt megfestve a képe.

Nem nemzett utódot,
és nem is volt ajánlatos.
Mint epilepsziás volt ismert,
meg aztán hogy agy bajos.

A forradalomról az kérdezte:
- Ilyesmi meg van engedve?
De Metternich csak legyintett,
amint bosszúságát leplezte.

Mikor lemondott a trónról
Prágának lett polgára,
de nagyon udvarias volt,
és soha nem szált vitába.

Szerette a szép hölgyeket.
és kalapját nékik emelte.
Végül is egy fenség volt
mert királyi pár nemzette.

Ady Endre elnézésével

Ordít mint az őrült,
Hallgatja ki állja,
S a gitár húrokat
Tépi és cibálja.

Tudja hogy mit akar,
Nem vonít hiába,
Akinek nem tetszik
Töprengjen magába.

Zenés csoda gyerek,
Korszakunk hőse,
Gitárján kívül
Nincs fia, se őse.

Akkora zajt csap
Hogy a holtak kelnek,
De nem az a típus
Kit könnyen megnevelnek.

Őrjöng a tömeg,
És remeg a fal,
Mert végre valaki betört
Új idők új dalaival.

Ez most az életnek
Vad melódiája,
Mi pedig ujjongunk
Egy új kor ritmusára.

Az utolsó madárhang elhalt
és a tó felszínén a hullámok lecsillapodtak.
A víz tiszta mert az összes szenny
a tó fenekére leülepedett.
Csend van és növekvő sötétség.
Az ég hold-nélküli és az első csillagok
fakó fénye tétován pislog.

Szemem fáradt, de még tisztán látom
hogy az ágak nehezebben ágaskodnak
az egek felé a dús lombok súlya alatt.
Várom a növekvő sötétséget mely szememnek
olyan mint a balzam, úgymint a csendet
melyre minden este lefekvés előtt vágyakodok.
Könyveim mindnél gyakrabban már csak arra
szolgálnak hogy ritka vendégeim láthassák
hogy valamikor komoly olvasó voltam.

Én és a halál már régi cimborák vagyunk.
Ismerem két üres koponya üregét,
és már láttam felém nyúló hideg csontos kezét.
E kevés időben mely még hátra marad, akár
hetek, hónapok vagy netán rövid évek,
(részemre ez már nagyon csekély dolog)
Már csak nyugalmat és megértést akarok.