Színes levelek szállnak a szélben,
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.

Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.

Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.

Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.

Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.

Sose aludj el anélkül, hogy
Ne öleld át a vállamat,
csak egy perc kell, míg hozzám simulsz,
s ajkamra jó éjt- csókot adsz.

Olyankor édesebb az éjjel,
s míg válladhoz bújok boldogan,
ezernyi csillag fent az égen
mind, mind csak nekünk bólogat.

Magamon érzem szusszanásod:
valami édes hangja van,
mint egy mozdony, mi útra készen
magából ont ki hangokat.

Nézem az arcod. Oly nyugodt vagy.
Alig látok most ráncokat,
s most a bőröd a félhomályban
valahogy sokkal hamvasabb.

Most olyan jó. Oly nyugodt minden.
Álmaimban is így maradsz,
míg a csillagok ránk terítik
ezüstös takarójukat.

Valami furcsa, édes álom
most a szememre rátapad,
nem akartam most semmi mást, csak
veled érjen a pirkadat.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.