Higgy bennem, ha fúj a szél,
s én a kabátom alá rejtelek,
higgy ha szakad a tél,
hogy úgy ölelhesselek.
Karomban együtt
várjuk a csodát,
mikor a kikelet még oly messze van,
s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,
ne higgy az üres szavakban.
Mások kik tavaszt ígérnek,
jussuk ne légy oly könnyedén,
tudd, hogy mindig itt vagy velem,
a szívem legbelső rejtekén.
Megóvlak örökké,
s féltve őrizem,
perceink minden pillanatát,
ahogy az élet mély gödreiben,
nyertünk meg együtt közös csatát.
Azt is amikor a szél zúgott,
körülöttünk minden elbukott,
s te hittél bennem,
ahogy senki más; úgy ahogy
még senki nem tudott.

Éjfél után az újév lassan, tántorogva indul,
Sokat ivott, de megy már előre… így még csak vidul.
Még csak a járdán oson, dülöngélve, félve,
Majd’ előtűnik, egy sikátorból… egy évre.

De aztán meglátjuk a hóesésben
Ahogy magához tér a lámpafényben…
Reggel majd, mikor pirkad, üdvözli az első napot,
Jókívánságok miséjére felkérjük a papot.

Délután még tűnő napsütés volt a havas tájon,
Majdnem elhittem, hogy visszatekint, s jő… a nyár újból.

Zsebórám az időt, kéregként vési a tenyerembe,
Közeleg az éjfél, már csak percek… itt lesz óév vége.
Újkor, mint az ekevas, jó mélyre szánt... én öregszem…
Az indián táborban már én lennék az „Öregszem”.

Ha beköszönt az éjfél, a sok csillagszóró mindent beföd,
De bizony ezt, szépet mi nem látjuk, ha azt befedi a köd!
Az ablakból kinézve a fák fekete árnya meztelen,
A sok piás ember, örömünnepet ül, mulat fesztelen…

Gondolkozz! Nézz az újévbe, építs azt jövőre,
Történjék bármi… Te állj fel, így juthatsz előre!
Hagyj nyomot a világban, hisz megjön a perc, az utolsó,
Gondold végig utadat, hogy ne legyél a legutolsó…

Majd kimegyek az udvarra, suttogok kicsit a szélbe,
S amit akarok, talán eljut a mindenség kékjébe…

Vecsés, 2012. december 18. – Kustra Ferenc József

Megint elmúlt egy év annak, aki megérte,
Aki meg itt maradt velünk, az megértette,
Hogy az élet nem áll meg, idő tovahalad,
Tesszük tovább, amit kell… utunk odahalad.

Szilveszter éjjelén eszünk, iszunk, mulatunk,
De ezzel az is jár, hogy egy évvel elmúltunk.
A részünkre kiszabott életből is már kevesebb
Újév vár ránk, bár lehet… élvezetesebb, nemesebb.

No, de hagyjuk ezt és mondjuk, hogy mi majd, megváltozunk?
Sokan megfogadják, de nem tartják, át nem változunk!
Azt azért megígérhetjük magunknak, hogy kicsit jobbak
Leszünk, másokra odafigyelünk, s rosszak nem vijjognak.

Azt fogadjuk meg, hogy mai naptól kicsit jobban figyelünk
A családra, a szeretteinkre, együtt élni segítünk
Nekik velünk, mert bizony velünk sem könnyű
Van rigolyánk, hobbink, másnak az nem habkönnyű.

A szeretet lángja most, nagyon lobbanjon fel és mindenkiben égjen
Folyamatosan, jövőre, állandóan, igen, végig egész évben.
Ne érjen senkit kudarc, csak sok, nagy siker,
Járjunk egész évben egyenes gerinccel.

Vágyódjunk arra, amit az újév hoz,
Lesz benne jó, újév rosszat átlapoz…
Örüljünk fáknak, erdőknek, mezőknek,
Ne akarjunk rosszat más embereknek,
Ne számítson, ha ketrecben laksz, ha idomár ostoroz,
Uralkodj magadon, emelkedj felül, jót megsokszoroz…
Az se érdekeljen, ha vadon a hazád és nesztelen üldöz
A halál. Lépj ezen is túl, várd, élet majd bizton beezüstöz.

Nem kell semmit sem megfogadni,
De tán’ meg kellene változni,
Figyelni a jót, és a szépet,
Szépíteni a mindenséget.

Mulassunk év végén-elején, koccintsunk
A jobb jövőre, és csókot is cuppantsunk…
Kortyoljunk bele a pezsgőbe, tárjuk ki szívünket,
Tiszteljük egymást, hogy sokan szétvigyék jó hírünket…

Viseljük a sorsot, ahogy meg van írva, méltósággal,
De nem kell, ne álljunk harcban az egész, mocskos világgal.
Ezt tegyük és minden biz' jobb lesz,
A világban a helyünk jobb lesz

Vecsés, 2011. december 30. – Kustra Ferenc József

Eljött! Ma vége az évnek,
Ma vége az évszázadnak,
Ma vége az évezrednek,
Most vége, mi volt mindannak.

Sorsom, itt vagyok, dolgozok,
Ez mit el nem kerülhetek,
Az, hogy én most mit akarok?
Ezek a sorsok, életek…

Vecsés, 1999. december 31. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

Születtem, boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként, nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki, úgy negyvenegy évesen.

Ifjonti hév bennem is bőven működött,
De ma már tudom, ettől voltam lökött.
Én is azt hittem, a legokosabb vagyok
És most a magam áldozata vagyok.

Az életem, utána én rontottam el,
Mint ifjonc tele voltam csökönyökkel.
Nem fogtam föl butaságból, mi jó tanács
És mi szembejövő gonoszság, a gáncs.

Bár hallgattam volna tanácsra, másokra,
Nem ifjonti, buta gondolatokra.
Én ma már persze, ennyi jó gondolattal,
Tudnám bizony, hogy mit kezdjek magammal.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József