Egyszerű szavakat mondok,
mit már elmondtak annyian,
s mégis: ezerszer másképp
szólnak a számból a szavak.
Akár egy hömpölygő hullám,
mit felcsap az óceán vize,
s csapongva, riadtan mordul,
amíg eltűnik messzire.
Csitítva simítja végig
tarajos hullámait,
s magába temeti mélyre,
mint régóta őrzött titkait.
Akárcsak én, mikor néha
magával ránt az indulat,
s kimondom dühödt haraggal,
oly sokszor, amit nem szabad.
Lassan csitul a lélek,
eltemetve a gondokat,
s oly mélyen magunkba zárjuk,
mit feledni szeretnénk oly sokan.
Nehéz az élet, és néha
egy kicsit megroggyanunk,
s ezerszer talpra állva
temetjük minden bajunk.
És mégis. Bármily nehéz is,
két kézzel kapaszkodunk,
minden kis reményfoszlányba,
bízva, hogy van még kiút
e pokolból, amelyben élünk,
s egy szebb világról álmodunk,
küzdve, remélve, bízva,
és néha fellázadunk.

Ötvenegy év, de nem bánok semmit,
s ma is ugyan úgy gondolom,
akkor voltam csak igazán boldog,
mikor még kicsik voltatok.

Amikor egyszerre mind a hárman
félve, karomba bújtatok,
mintha az égig emeltek volna
hófehér szárnyú angyalok.

Ma is szeretlek mindhármatokat
s tiétek minden sóhajom,
Amely az éji szellő szárnyán
áramlik be az ablakon.

Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,
bár tudom: nem lehet velem,
mégis hozzá száll minden álmom,
s bármi is jöjjön, szeretem.

Mint a kertemben nyíló rózsák,
amelyek szirmot bontanak
édes illattal, elbódított
Épp úgy, egy röpke perc alatt.

Ha tehetném, szívem négy darabra
osztanám széjjel köztetek,
hogy egyformán áradjon mindőtökre,
a szívemben lévő szeretet!

Ötvenegy év mi mögöttem áll most,
mégis oly furcsa énnekem,
mintha minden csak tegnap lett volna,
oly tisztán sejlik fel nekem.

Mikor boldogan zártam karomba
három gyönyörű gyermekem,
nem éreztem az idő múlását,
s közben elszállt az életem.

Mégis szép volt. S bár felnőttek már,
ma is aggódom szüntelen
értük, és érted, ki nem lehetsz itt,
s mégis: Te vagy a mindenem!

Te is tudod: és éppen úgy szenvedsz
értem, hiszen a szívedet
nem tudod annyi darabra törni,
ahánynak adni kellene.

Szeretni féltve, bízva, remélve,
oly forrón nem tud senki sem,
egyedül én! És amíg csak élek,
tiétek szívem teljesen.

Ne kérdezd tőlem ki vagyok,
azt sem, hogy miért jöttem,
nem tudom. S nem is akarom,
csak itt vagyok, s magam sem értem.


Talán a hangod csábított
még hallom fülemben, s érzem,
ahogyan halkan duruzsolsz,
s fülembe súgsz annyi szépet.


Ne kérdezd, mit is akarok!
Nem tudom. Nem értem én sem,
de a szerelmed akarom,
nem félig, hanem egészen.


Ne kérdezd, miért szeretlek!
Nem tudom én sem, de érzem,
akarlak, mint egy üstökös,
mely mélyre hullik az égen.


Ne kérdezd mi benned a jó!
Őrült vagyok. S annyira félszeg.
Nem akartam, de itt vagyok,
hogy tiéd lehessek egészen.


Ne kérdezd, meddig maradok!
Nem tudom. Neked az élet
mennyit ér? De én akarom!
Örökké veled, míg élek!

A tengeri vihar fölvette torz arcát,
És lehet, hogy a gyűlölet hatotta át,
Mert fékeveszetten tombolta ki magát.

A vihar annyira heves volt, hogy nem jutott szóhoz,
Vert, fújt, csapkodott, esett… hasonló depresszióhoz.
Akik hajón voltak imádkoztak, mindenhatóhoz.

Ármány volt a többnapos ember ellenes vihar,
Megfejteni senki nem tudja, hogy ez mit takar…
Ima sem segített, mert nem maradt abba hamar.

Kint voltak a mentőhajók és eltűnt hajót kerestek,
De csak vihar hullámra leltek, amik fékeveszettek...
Vajon, a hajó és kétszáz utasa, hová lehettek?

Az eltorzult vihar, mint egy vadult rettenet…
A Waratah hajó gyors volt, de nem győzhetett.
Több cirkálót is kiküldtek, mint keresőket…

Ezerkilencszázkilenc, július huszonnyolcadikán,
A Clan MacIntyre hajó is kereső hajó lett most-mán.
A Jóreménység fokát, még soha nem látott vihar borította be,
Jó volt a hajó, nagy gépekkel, próbáltak előre menni semmibe.
A szél rendkívüli és rettenetes erővel fújt,
Valósággal felszaggatta a vizet, sőt belebújt.
A gőzös, bár teljes gőzzel dolgozott előre,
De a szél hátra fújta őket, hullámtetőre.

Augusztus tizedikén a hajót még mindig többen keresték,
Időjárás még megvolt, „Waratah időjárásnak” elnevezték!
Rövid széllökések okozta brutális taszigálás a lényege
És bíbor-fekete égen száguldó felhőzet is még jellemezte.
A vihar nem kímélte az óceánt, és saját magát,
Tizenkét méteres hullámokkal kísérte a csatát!
Kutató, vontatóhajókat időjárás visszakergette a kikötőbe,
Folyamatos pörölycsapások és szélnyomás... rongálódott hajók szerkezete.

Hajót így, sohasem találták meg,
Hogy hová lett, sohasem tudták meg.

Vecsés, 2016. július 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Megtörtént eset ihletésével.