A feledés homályából jön, feltűnik,
lényét a múlt fátyla, s néma árnyak űzik.
Emlékek közt tévelyeg a ködös úton,
egymagában merengve, végtelen túlon.
Szeme dermedt tükrével még visszatekint,
hajdani fényessége alkonyba kering.
Alvadó lelkében örök bánat bolyong,
rezdülése mélyen az ég felé borong.
Mellkasa nyilall, de régóta nem érzi,
márványszíve a sötétségben örvénylik.

2013.

Kopott álmokon lépkedek.
Hallom, hogy a lélek kéreget.
Kezében fekete kalapja,
s reméli, hogy az adományt
Ő is megkapja.

Kopott álmokon lépkedek...
fázik a test, megremeg.
Vastag, szürke szövetkabát
hozzásimul, mint jó barát.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábnyomot hagyva reménykedek,
hogy nem tűnök el a végtelenbe,
mint űzött vad a rengetegbe.

Kopott álmokon lépkedek,
simít a csend... Tán szeret?
Kézen fog a harmónia,
s elvezet a rég várt útra.

Kopott álmokon lépkedek.
Már látom, hogy a fény vezet.
Összefonódnak az ujjak,
mosolyogva a jövőbe húznak.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábamnál a jelen sepreget,
s mindazt, ami visszahúzna,
a nagy kukának tűnő múltba
hajítja egy perc alatt.
Majd rongyot fog a kezébe,
és fényesíti a kopott álmokat.

Színjátszó fátyolban ringatózol,
még puhán lebegsz a légi árral,
vágyak dallamát rezgik húrjaid,
s szerelmet árulsz aranykarátra.
Egy ideig csillogsz a fényben, mint
a jéghegyek áttetsző csúcsai,
megtévesztve vétlen áldozatod
mélyről áramló tiszta álmait.
De egyszer majd nem kell már hűs lelked,
s a sötétségben merengsz, nesztelen,
úgy múlsz el, hogy igazán senkit sem
szerettél, s téged senki sem szeret.

2016

Szemeddel sírsz, nevetsz,
szíveket átölelsz,
álmokat szövögetsz,
s hőn életet lehelsz.
Gondozol lelkeket
szelíden, érzéssel,
s hogy nyílsz a Napfényben,
lényed örvendezem.
Vágyaink ereje
láncol össze minket,
eleven bilinccsel,
s lángol túl mindenen.
Te vagy a rejtelem,
hevével, csendjével,
s való Nőiséged:
maga a szerelem.

2013.

Dohos lett a szél szaga,
vákuum nyelte csillagok.
Fekete a nap sugara,
nappal és éj összeforrt.

Dohos lett a szél szaga,
köd lepte a holnapot.
A feledésben járó vándort,
ki tudja rég, hol lakott?

Dohos lett a szél szaga,
nem szólnak a harangok.
Túl nagy a csend!
Túl nagy a csend!

Dohos lett a szél szaga,
s én olyan fáradt vagyok.
Most lehunyom a szemem végre.
Most megpihennék...
Hagyjatok!

2017. január 29.