A szél villanydróton játszik?

(3 soros-zárttükrös, bokorrímes)
Ücsörgök a fáradt napsütésben,
Olyan nagy fáradtság van szívemben?
Ücsörgök a fáradt napsütésben.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
A szél közepesen fújdogál, a villanydróton játszik,
Az erdőben: látom, fakoronák között épphogy látszik?
A szél közepesen fújdogál, a villanydróton játszik.

(Senrjon)
Nézz rám mélyen, őszintén,
Ebben a napsütésben vágyódj!
Napsugár csak jön?
*
Ülj csak mellém barátkánt,
Visszamosolygok rád és szívből.
Fáradt napsütés,
*
Itt van már az ősz kezdet,
Az idő? semmibe fut tovább.
Nap fényjátéka.
*
(Bokorrímes)
Nemsokára jön az este szürkülete,
Annak is megvan a magányos szépsége?
Próbálkozzunk, legyen szép élet egésze.

Vecsés, 2019. július 5. ? Kustra Ferenc

Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.

Az álom zavaros, zöld tó. Taszít.
Ujjaim között kesernyés füst kígyózik
az égig érő fák felé.
Pestről nem látni a bölcs hegy köré
gyülemlő, fekete felhőhadat,
amiből telt idomú Luna,
öreg barátnőm,
dölyfösen lép ki.
Megfürdet, betakar
az éj ezüstös, kék levével.
A cigaretta lassan ég,
akár ez a perc,
nem siet sehová,
csend dorombol a Hargita lábánál,
jóllaktak az éhes farkasok.

Ennyire rossz verset írnok,
hogy nem kell senkinek.
Hát én nem sírok
ha nem kell az ördög veszi meg.

Nem volnék senki
de én mégsem hiszem
Nehéz embernek lenni
terhem nehéz, mégis magam viszem.

Te elátkozott kemény világ
mond mért bántasz engemet?
Egy ember most hozzád kiált
mond mért gyötröd szívemet.

Álmom volt rég
de már nem álmodok.
Az ég már nem kék
és most útnak indulok.


Vándorok útján
örökre néma leszek.
De a kötők fáján
ott leszek én is veled.

Valahol itt a rengetegben
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.