Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.

Csak tessék, csak tessék!
Eladó a becsület és tisztesség!
Eladó az emberség és szeretet,
Most olcsón megkaphatja ezeket.

Leárazva minden emberi élet,
Halál után fillért sem ér a lélek.
Vegyék, vigyék, mindössze félárért!
Végkiárusítás apákért, anyákért.

Csak vigyék, vigyék, míg lehet!
Eladó a gyermeki szeretet!
Eladó az egész átkozott föld,
S az ember: ki gyilkos bombákra költ!

Budatétény, 2024. október 18.

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

A sivatag pusztaság, nyomasztó, végtelen, rettenetesen,
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…

A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.

A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.

Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...

Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...

Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.

A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.

Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!

A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.

Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József

Néma csend honol a temető felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.

Halottak napján a gyász ünnepel,
a sárga krizantémok fojtó szaga,
fejfák útján gyász-sereg menetel
az ősszel nyugvó csillagok alatt.