A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.

Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.

Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.

Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.

A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.

Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.

S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.

Akár
Egy lámpa használatának
Konzekvenció-levonata
Külsőségekből következtetett
Mely lehet
Remek kézműves alkotás
Csillogó gicsses darab
Modern extravagancia
Divatos dísz-elem
Vagy egyedi régiség
Pedig az csak felületes
Látszat-ismeret
A küldetés-lényege
Fényében rejlik
A megfoghatatlan tiszta fényében
Tündököl értékminősége

Hasonlatos
Mint testben a lélek
Ott belül mi rejtve maradt
A lényeg
Világossága
Nem a küllem szorul
Állandó ápolásra
A hangulatban rejlik
Sok apró hétköznapi öröm
Egyszerű szerény pillantás
Meleg köszönöm

Elégedettség békéje
A szívben dobog
Ott a világ közepe
Érzésingerekben lüktet
A lét lényeg-telje
Láthatatlan a mérlegen
Egyedi tömegértéke
A szeretet mélye
Nincs kincs s gazdagság
Mely súlyosabb lehetne
Mint a hétköznapi boldogság

Lám osztogatják
A Megvilágosodást
A Nagyigazságot
A Mindigmai napot
A felemelő boldogságtudatot
A menyország kulcsát
Hogy kitárhasd
A csodák ajtaját
Hogy megtaláld
Miből fakad
Az élet eszenciája
S értelme
Melyik úton halad
És még ezernyi magasztos
Bölcsesség gondolat
Árvízként ömlik
Nyitott üregekbe
A mindig kutató
Elégedetlen elmékbe
Ingyen is osztják
Az élet misztériumát
És nem kell sorba állni
A neten meg lehet
Mindent találni

Rügyekről álmodozva
A delelő kurta napsütesben
Fellélegezne
Zsenge levelekkel felvértezve
A tömött hóba csomagolt
Bársonyos kikelet,

De az időt
Sürgetni nem lehet.

Már az óősöknek
Kinyilatkoztatva megírattatott:
Mindennek meg van a maga ideje.
...mint ahogy a tavasznak is,
És még sok ezernyi másnak,
...mint ahogy
Ideje van a várakozásnak
Is.
Ahol alázattal meglapul az óhajtott
Gyümölcs édessége.
A várakozásban van
Parázslik majd lángra lobban
Minden változás fényessége.

betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg